Katerina Polsen
Immár másodszorra mentem végig a csodás folyóson, a csodálatos ablakokkal. És bár nem hiszem, hogy szabadna erre gondolnom, de szívesen megnéztem volna, hogy a folyosó ellenkező vége, ahol egy kis ajtó helyezkedik el, ami bizonyára az egyik toronyhoz vezető utat takarja, milyen lehet. Végül is, Francis azt nem mondta, hogy fokozottan TILOS.. Mindegy, majd este megnézem! Ahogy haladtam végig a folyosón, a néha elbukkanó nap sugarai színezték arcomat. Egy lelket sem láttam semerre, pedig a személyzet elég..öhm..népes. Elérkeztem anyám szobájához, ami félig nyitva volt, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy "megzavarjam". Így hát könnyed mosollyal a számon nyugtázva mindezt, folytattam utamat. Ámultam-bámultam, mintha nem is itt lennék, mintha csak egy újabb álom lenne. És ezúttal nem egy rémálom.. Elérkeztem a termetes csigalépcsőhöz, kinéztem egy pillanatra a korlát mögött, meglesve kik tartózkodtak éppen ott. Pár szobalányt, illetve Francis-t véltem felfedezni. Kezemet rásimítva a korlátra, végighúztam, ahogy lépkedtem a fokokat. Egyszerre mindenki abbahagyta azt éppen esedékes dolgát, és engem figyelt. Ennyit a láthatatlanságról.. Próbáltam nem idióta, vagy nevetséges képet vágni, inkább csak mosolyogtam, mintha muszáj lenne. Leértem a lépcső aljára, kezemet elemeltem a korlátról, majd mintha mi sem történt volna, lépkedtem tovább, a nappaliban, igyekezve az ajtóig. Éppen megérintettem volna a hatalmas vaskilincset, amikor hirtelen Francis termett mellettem. Ugrottam egy kisebbet, az ijedségtől.
-Elnézést, ha megijesztettem, de nem hagyhattam, hogy kinyissa az ajtót. -Miért nem? -kérdeztem. -Azért kisasszony mert ez az én dolgom, mindig is az volt. Wow! -Akárki, akárhányszor ki megy az ajtón?-néztem rá kikerekedett szemekkel. -Nem feltétlenül. -Csak a hölgyeknek kötelező, az uraknál csak akkor, ha nagyon fontos személy és külön utasítanak, hogy nyissam ki az ajtót. -Nos, hát köszönöm, Francis. Az inas kitárta előttem az ajtót, majd meghajolt, s mutatta az utat. Pukedliztem egyet, újabb köszönés képpen, majd kiléptem az ajtón. Kiértem a szabadba, s erős fény szinte azonnal szembetalált. Kezemet a szemem elé téve, illetve hunyorítással próbáltam ezt kiküszöbölni. Amikor megszokta a szemem, a fényhatást, már könnyebben tájékozódtam. Előttem volt az út, ahonnan jöttünk, valamint a sok fa és bokor. Körbenéztem párszor, felmértem a terepet..ismét. Jobbra fordultam, hisz sejtésem szerint, ha onnan kerülöm meg a kastély, eljutok a Loch Ness tóhoz. Sétáltam, sétáltam, s lélegeztem a hűvös levegőt, ami kissé marta a
torkom. Az eső, hál' Istennek nem esett, de ennek ellenére nem volt valami meleg. Zsebre tettem a kezeimet, megóvva a teljes
megfagyástól azokat. Megkerültem a kastélyt, ami kis feladat volt, hisz az egész hatalmas. Végre teljes kilátásom nyílott a tóra, illetve a kertre is. Még most is kifogástalan volt. A kerthez egy kis út vezetett, aminek a két oldalán, gondosan megnyírt bokrok, illetőleg, néhány kósza virág is. Az út, úgy felénél volt, egy szökőkút is, ami észrevételeim szerint nem működött. Elsétáltam mellette, s folytattam az utamat a tó felé. Láttam, hogy néhány madár repked a levegőbe, mintha valami fölött köröznének. Kíváncsi ember lévén, el is indultam abba az irányba, ami szintén a tó felé vezetett, csak egy kis kerülővel, az erdő felé. Egyre nagyobb érdeklődéssel, vártam, hogy mi fog történni. Mászkáltam már egy ideje az erőben, ahova szerintem nem is lenne szabad belépnem. De hát egyszer élünk! Forgolódtam erre-arra, s egyre hangosabban hallottam a madarak vijjogását, így tudtam, hogy nem lehetek messze a célomtól. Könnyedén vettem az akadályokat, amik különféle ágak illetve, sár volt. De amikor elértem a célomhoz és szembesültem mindazzal ami ott volt, úgy éreztem ez az amitől még bennem is megáll az ütőér. Közvetlen előttem egy férfi feküdt, sárosan, eszméletét vesztve. Nem tudtam, hogy meghalt-e, de mindenesetre nem nézett ki valami jól. Néztem még pár pillanatig, tanakodtam mi tévő legyek. Az azonnali odarohanás mellet döntöttem. Leguggoltam a férfi mellé, aki hason feküdt a fűben. Kétszer is meggondoltam, mit teszek és mit nem, így csak másodjára mertem hozzányúlni. -Hahó? -Uram?-szólongattam, de semmi válasz nem érkezett. Lehet, hogy tényleg meghalt? Átkaroltam a a hátánál fogva és megfordítottam, hogy velem szembe legyen. Ohh! Bozontos barna hajjal áldotta meg a jó isten, enyhe borostája végigfutott az állkapcsán. Bár nem nagyon láttam a sok piszoktól, de úgy huszonöt éves lehetett. Én meg le uramozom.. Letérdeltem, nem tördődve azzal, hogy így csupa sár leszek. -Hahó?! -Ébredjen fel!-kiáltottam, de ismét semmi. Fejemet a férfi mellhasára helyeztem, ellenőrizve a légzését. Még jó, hogy odafigyeltem biosz órán! Gyenge volt a légzése, szíve épp hogy vert egyet-kettőt. Csak egy pulóver borította felül, amit vér áztatott. Ekkor figyeltem fel arra, hogy az oldalán egy kicsinek nem mondható seb éktelenkedik. Na ne! Ezt ne! Jézusom!Megsebesült. Mivel csak egy kendő volt nálam, így azt szorítottam rá a sebre, hogy elállítsam a vérzést. A férfi hirtelen felköhögött, de még mindig nem volt eszméleténél. Legalább nem halt meg! Még! Kicsit furán néznék ki, tiszta véresen, sárosan, ha visszamennék, ráadásul az erdőben egy hulla van.. Sehogy se kerülnék képbe a megölésénél.. Áhh! Megfogtam a két lábát és felemeltem, hogy a vér egyenesen a szívéhez érjen, így akadályozva, hogy esetleg az megálljon. Pár perc múlva már éreztem, hogy a pulzusa erősödik, így sikerrel jártam. De még közel sem volt vége. Mivel az időjárás nem valami kellemes, az erdőben különösen, így fenn állt a hipotermia veszélye is. Letettem a lábait a földre, majd ismét a mellhasához hajoltam, ellenőrizve a szívverését és a légzését. Jobb volt. Sokkal. De tudtam, hogy ez nem tart sokáig. Két választásom volt. Az egyik, hogy itt hagyom és elszaladok segítségért, de félő, mire visszaérek a segítséggel, elvérzik, vagy megfagy. A másik, hogy megpróbálom én magam elvinni, a pár kilométerre lévő kastélyhoz. De ezzel az én fizikai állapotom kerülne veszélybe, mert én halnék meg mire odaérnék vele. Mondjuk az igazság az, hogy így is úgy kipurcannék, mert ha itt hagynám akkor rohannom kellene. Hosszasan vívódtam magammal, nem tudván melyik lenne a legjobb megoldás. De az idő sürgetett és nekem döntést kellett hoznom. A férfi azonban köhdécselni kezdett, s lassan kinyitotta a szemét. Hirtelen összerezzentem, kissé váratlanul ért a dolog. -Oh te jó ég!
-Hahó? -Hallja amit mondok?-fordultam felé. -Ki..ki vagy..te?-vette egyre gyorsabban a levegőt. Beszél! Végre! -Minden rendben lesz, segítek.-nyugtattam. -De el kell innen tűnnünk. -Fel tud állni? -Azt hiszem nem..vagyis nem tudom.-válaszolta torok hanggal. -Jöjjön, segítek.-fogtam meg a hátát, ülő helyzetbe hozva ezzel. -Gyerünk. -Próbája meg.-néztem egyenesen a szemébe, mely olyan zöld volt akár a smaragd. Vizslattam egy darabig, majd segítettem neki felállni. Karját a nyakamba véve, próbáltam meg előrébb haladni. És a hangsúly a "próbáltam" szócskán volt, ugyanis nem ment valami egyszerűen. Egyszer végre kimerészkedek a kastélyból sétálni, erre belebotlok egy haldokló pasasba. Tiszta szerencse! Apró lépésekkel haladtunk előre, mert "megmentettem" nem tudott gyorsabban menni. Az is csoda, hogy eszméleténél van.. -Nem sokára kiérünk az erdőből.-lihegtem. -Mi..miért segítesz nekem?-kérdezett. Miért hagyjam megrohadni az erdőben?! -Mert, bajban van! -Nem ez lenne az emberi természet, hogy segítünk egymásnak? -Nem hiszem.-suttogta. Lehet, hogy igaza van! Haladtunk a dzsindzsában, lassan már én se nagyon tudtam, merre kell menni. Szerencsénkre néhány egymástól messzebb lévő fa mögött megpillantottam az utat, illetve a szökőkutat, ahonnan elindultam. -Már nincs sok hátra!-jelentettem ki levegőért kapkodva.
-Tartson ki! Elballagtunk a szökőkút mellett és érdekes módon senki nem volt kint. Na ná, hogy ilyenkor nem! Már láttam a kastély sarkát, ahol befordultam. Innen már csak pár tíz méterre volt a bejárat. És a bejáratnál reményeim szerint Francis, vagy legalább valaki..Felbaktattam, magamon vonszolva a fickót, a lépcsőn, ahol muszáj volt letennem, mert akárhogy is szerettem volna, egyszerűen nem bírtam tovább cipelni. -Hozok segítséget! -Maradjon itt!-utasítottam lélegzet vesztve. -Úgy sem tudok máshova menni.-viccelődött. Legalább a jó oldalát nézi a dolgoknak. -Francis!-rohantam be a nappaliba, vagyis a elő, nappali terembe izé mindegy.. -Valami gond van..kisasszony.-szörnyedt el, ahogy végignézett, sáros, illetve véres ruházatomon. -Megsérült?-lépett közelebb. -Nem, Francis, de az erdőben..én..találtam egy férfit!-lihegtem.
-Megsebesült! -Segítsen! -Merre van? -Erre.-mutattam, majd visszaindultam a bejárati lépcsőhöz, ahol hagytam a férfit. Az inas azonnal odarohant, hogy megnézze mi van a férfivel, közben én csak figyeltem az eseményeket. -Azonnal szólok a betegellátóknak!. -Hogy? -Szól nekik?-néztem Francisre. -Igen kisasszony, ekkora kastélyban mindig van pár elsősegély doboz és pár ember aki ért is hozzá. -Már csak azért is mert a nyugati szárny felújítás alatt van. -Így, ha valaki megsérül, akkor kéznél van a segítség! -Azonnal, jövök, ön maradjon itt.-szólt Francis, majd elrohant. -Minden rendben lesz!-nyugtattam a még mindig kába
férfit. -Nem lesz semmi baj. A sebesült rám emelte smaragd és borostyán színű szemeit, majd egy "köszönöm-öt" suttogott. Pár perc múlva visszatért Francis, néhány fickó kíséretében. -Álljon hátrébb.-szóltak egyszerre. Hátrább léptem és figyeltem hogy mit csinálnak. Egy darabig.. A izgalmak és a kimerültség megtette kellő hatását. Egyszerre elsötétült a világ körülöttem és már csak Francis dallamos hangját hallottam. -Kisasszony!..
Katerina Polsen
A szoba csodálatos volt. Ilyet még legmerészebb álmaimban sem tudtam volna elképzelni. Főleg miután mindig ugyanazt álmodom.. Majdnem. Beljebb merészkedtem, egészen a szoba közepéig. Az első, amit észrevettem az a hatalmas ablak volt, hosszú földig érő barna függönyökkel. A függönyök, szét voltak húzva, és láttatni vélték a csodás panorámának egy kis részét, ami maga, (sejtésem szerint) a Loch Ness tó volt.
Az ablaktól jobbra egy hatalmas kandalló volt elhelyezve, reneszánsz, illetve különféle fodrokkal, mintákkal, gondosan kidolgozva. Előtte egy kis asztal, két kisebb székkel. A kandallóval szemben volt az ágy, illetve két hatalmas szekrény. Szerencse! Így bele fér minden ruhám! A hatalmas franciaágy elé léptem, hogy jobban szemügyre vehessem. Két hatalmas párna volt rá helyezve, s egy könnyed, de mégis melegnek, kényelmesnek tűnő takaró. Mindezt barna színben. Körbe-körbe forogtam, hogy minden egyes apró részletét is láthassam. El se hittem. Én? Egy ilyen helyen? Mondjuk megfizettem az árát.. Nézegettem még egy darabig a szobát, mondhatni barátkoztam vele. Végül is ez lesz az én magánszférán az elkövetkező, nem is tudom hány hétben. Se baj, majd kihúzom valahogy.. Leültem az ágy szélére, s vártam, hogy újdonsült inasunk, Francis visszatérjen, ami pár perc múlva be is következett. -Kisasszony meghoztam a csomagjait, bejöhetnék? Úr Isten ez a pasas, hányadik században él? Végül ő itt sokkal életszerűbb, mint én és ő kérdezi meg, hogy bejöhet-e? Ez nekem kicsit magas.. -Öö persze, de kérem szólítson Katerinának.
-Semmi szükség rá, hogy kisasszonyozzon, nem vagyok én úri hölgy, vagy ilyesmi. -jöttem zavarba. -Tudom, kisasszony, de benne van a szabályzatba, így sajnos ezt a kérését nem tudom teljesíteni, akármennyire is szeretném. -Oké, öhm ne segítsek?-pillantottam a "milliónyi" holmira, amik a kezében, illetve a lábainál voltak elhelyezve. -Erre semmi szükség.-bólogatott, majd szép lassan az összes cuccomat "bevonszolta" a szobába.
-Köszönöm szépen.-mutattam ki hálámat amolyan kulturált módon. Még megszólnak, ha azt mondom "kösz haver". Ami nagy feltűnést okozna nekem, amit nem akarok. Inkább maradjak tökéletesen átlátszó, láthatatlan, mintha itt se lennék. Bár ne lennék itt! -Nos tehát kisasszony, elmagyarázom a házirendet, illetve, eseményeket, amik történni fognak az itt tartózkodása, valamint a szüleié alatt.
-Este tíz, kivételes esetekben, éjfél után a folyosón való járkálás tilos! -Vacsora minden este nyolckor! -A kastély nyugati szárnyának, "szemre vétele", vagyis megtekintése szigorúan tilos!-hangsúlyozta ki a "szigorúan" szót.
Miért mi lehet ott, néhány koszos munkáson és egy csomó poron kívül? Végül is felújítás van ott nem egy kivégző osztag! -A kertet bármikor meglehet tekinteni, illetve magához a tóhoz is lelehet menni. -Ami a kastély mögött található. -mutatott ki az ablakon, miközben én figyeltem minden mozdulatát. -A ház urának szobájába, mind a magán, mind a dolgozóba a belépés tiltott. Akkor mit szabad itt ami izgalmas is?!
-Az események. -folytatta. -Mint mindannyian tudjuk, maga is én is, az ön családja munkaügyek miatt utazott ide, de ennek ellenére úgy kezeljük majd magukat mintha a kastély tulajdonosának valamilyen rokonai lennének, és kérem ezt tegyék önök is. -Holnapután érkeznek az igazi családtagok, az úr felesége, apósa, valamint a fia is. -Ők nem tudják miért vannak maguk itt, és az úr szeretné, ha ez nem is derülne ki. -Miért?-kérdeztem félénken. -Személyes okok miatt. -érkezett a hideg, komoly válasz. Remek, szóval tettessük magunkat rokonnak.. És mit mondjak ha rákérdeznek? Ki vagyok? Az unokabátyjának, az apósának, a lányának a lánya, az Alpokból?
-Érthető voltam? -Igen.-tettem karba a kezem. -Rendben, akkor a tényleges eseményekről. -Pár nap múlva esedékes megrendezni az éves "Köszöntő Bált", amire önök is megvannak hívva. -Jelen lesz a család, illetve maguk és néhány vendég. -Ez itt Skóciában egy régi hagyomány, amit a régi parasztok tartottak meg, hogy köszönetet mondjanak a sikeres termésnek, illetve, hogy nem érte őket semmilyen természeti csapás, ami gyakran előfordul erre felé. Azta! Nem semmi! Akkor most örülnöm kellene, hogy még élek?! -Már megbocsásson Francis, de nincs nálam semmi olyan dolog, ami egy ilyenfajta bálra kell. -Az úr erre is gondolt, az ön ruhája és a szüleié is hamarosan megérkeznek. -De hát mi nem is vagyunk rokonok, csak idegenek az "úrnak", akkor mégis miért hívott meg a báljára és miért rendelt nekünk ruhát?-értetlenkedtem, amin Francis elmosolyodott. Szabadna egyáltalán neki ezt? -Mint mondtam, az úr nem szeretné, ha kiderülne, hogy maguk kicsodák. -Ezért utasított, hogy rendeljem meg a ruhákat és az álarcokat is. -Hogy?
-Álarcokat? -Igen, kisasszony, álarcokat. -Elnézést, hogy még nem említettem, de ez egy álarcos bál lesz.
-Úgy érti, mint régen, a középkorban? -Igen. Hova csöppentem?
-Van még valami kérdése esetleg, óhaja?
-Nincs, köszönöm. -Minden világos.-ráztam meg a fejem, alátámasztva a mondatot. -Akkor engedelmével én távoznék is. -Ha lenne esetleg még valami, lent a bálteremben, a lépcső mögött megtalál. -Köszönöm, Francis. Az inas vagy legalább is ahhoz hasonló, tisztelet tudóan meghajolt, majd távozott becsukva maga mögött az ajtót. Sóhajtottam egy nagyot, majd nekiálltam kicsomagolni. Először a ruhák, cipők, majd a kisebb dolgok. -Nincs véletlenül -álltam fel -de még ez is van!-beszéltem jólesően magamhoz, egy nyitott ajtó felé fordultam, ami a fürdőszobát rejtette maga mögött. -Hál istennek! A fürdő felé vettem az irányt, kezemben egy csomó kisebb csomaggal, illatosító szerekkel. A fürdő maga nem különbözött túlságosan az otthonitól, az elrendezés is majdnem stimmelt. Az eltérés csak annyi volt, hogy a a falakat mélyfekete csempe borította, egy kevés fehér mintával, illetve az otthon megszokott zuhanyzóval egyetemben itt fürdőkád és zuhanyzó is volt. De hogy minek azt magam sem tudom. Gondosan lepakoltam a cuccaimat, elrendeztem őket, kedvenc, keserű eper és rózsa illatú parfümömet középre helyezve, hogy mindig szem előtt legyen. Visszasétáltam a bőröndömhöz, s örömmel láttam, hogy végre üres, így végeztem a kipakolással. Gyorsan becipzároztam és becsúsztattam az ágy alá. A megmaradt, ágyon levő pulóvereket is betettem a szekrénybe, elől hagyva egyetlen egyet, amit használni kívánok később. Ugyanis rettentően hideg volt, még itt bent is.
-Csak tudnám, hogy minek van az a bazi nagy kandalló, az ággyal szemben!-mérgelődtem, majd úgy döntöttem, hogy ideje lenne lefürödnöm, nehogy valaki azt gondolja, hogy nálunk az nem szokás. Belibbentem a fürdőbe, ismét, hamar megszabadultam a ruháimtól, s pár perc gondolkodás után, hogy a zuhany kényelmesebb vagy a kád, befeküdtem a tizenkilencedik századból való, szintén díszített kádba, majd megengedtem a vizet. Kellemes érzés volt, a forró víz, minden egyes pillanatot élveztem, amíg fojt, de a kád hamar megtelt, így kénytelen voltam elzárni. Elmerültem a vízben újra és újra, hogy lemossam magamról, az utazás "piszkát". Feljöttem a víz alól, s egy kevés tusfürdőt nyomtam a kezembe, majd a bőrömbe dörzsöltem. Jól esően hümmögtem, amint megéreztem a tusfürdő vanilia illatát. A kedvencem. Lemostam magamról a habokat, majd kiszálltam a kádból. Megtörölköztem, majd az enyhén vizes törölközőt magamra csavartam. Odaballagtam a tükör elé, hogy szemügyre vegyem magam. Ugyanúgy néztem ki. Hajam hullámosan s vizesen pihent a hátamon és a vállaimon. -Jól van Katherine, adjunk egy kicsit a külcsínre! -szóltam, s magam sem tudom miért a "Katherine" nevet használtam.Talán mert mindegy.. Megszárítottam a hajam, majd egy kis sminket feltéve "fokoztam" az összhatást. Végignéztem magamon, majd elégedetten ballagtam ki a fürdőből, hogy fel vegyek valamit. A választásom ezúttal egy egyszerű csőszárú farmer, és egy fekete pulóverre esett. Felhúztam hozzá a szintén fekete magassarkú bokacsizmámat és úgy döntöttem kinézet az ablakon "terepszemlét" tartva. Kinéztem s meglepetésemre egy erkéllyel volt egybeépítve. Kinyitottam az ablakot és kiléptem a szabadba. Az első, amit észre vettem, hogy borzasztóan hűvös van és hogy fázom. A második volt a látvány, ami elképesztő volt s hamar megfeledkeztem arról is, hogy fázom. Egy pont Skóciának. Tökéletes kilátás volt a tóra, s egyben a kertre is, utóbbi tele volt szebbnél szebb bokrokkal, fákkal. Mintha nem egy erdő közepén lennénk alapból.. Furcsa késztetést éreztem, hogy közelebbről is megnézzem. Végül is, az ember nem mindennap jár ilyen helyeken.. Sarkon fordultam, becsuktam az ablakot, majd magamra kaptam egy derékig érő kabátot. Kiléptem az ajtón és gondosan becsuktam magam mögött. Megkezdődött tehát az új életem, ezen az Isten háta mögötti helyen..
Sziasztok!
Tudom, már nagyon régen nem volt friss, amit szörnyen restellek.. Sorolhatnám az okokat, hogy miért, de egyrészt nemakarom magam sajnáltatni, másrészt nem ebből a célból irtam ezt a bejegyzést nektek.
Az igazi ok, igazából egy bejelentés! A rettegés háza történet ezennel hivatalosan is FOLYTATÓDIK!
Az új részek, a mostani kivételével , szombatoként fognak érkezi, megállás nélkül, amég az időm, illetve a kreativitásom engedi. A kommenteket legyetek szívesen nem hanyagolni, innen fogom tudni, hogy VAN, aki olvassa és szereti a történetemet!
UI: Áldott és békés Karácsonyt mindenkinek!!
Ezer köszönet és millió csók:
~Leonora
Katerina Polsen
Hosszú, hosszú órák óta utaztunk, már, ha médium lennék akkor sem tudnám megmondani, hogy mióta. Nyomasztó csend honolt végig a kocsiban, én nem szóltam semmit a szüleimhez és ők se hozzám. Pedig szerettek volna. Látszik rajtuk. Szerették volna elmondani még vagy ezerszer, hogy nagyon, nagyon sajnálják, és, hogy nem tervezték ezt. Valamint azt is, hogy sokkal jobb helyünk lesz egy az istenháta mögötti Skócia kastélyban, mint a szülővárosomban.. Igen, tipikus szülők. A lehetetlenből is képesek "várat" építeni. A kocsi zötyögött alattunk, az ablakon kitekintve suhantak a fák. Unalmamban lapozgattam már rég kiolvasott könyveimet, vagy éppen nem azt, akkor a nyakláncommal játszottam. Ez le is kötött..-bizonyos ideig. Mikor már nem bírtam tovább, kikapcsoltam a biztonsági övemet és elterültem a hátsó ülésen. Lehunytam szemeimet, de nem alvás céljából, csupán mert a fekete kocsink teteje nem volt valami érdekes.
-Mikor érünk oda?-kérdeztem még mindig csukott szemmel.
-Huszonnégy, esetleg huszonöt óra múlva.-szólt anya. Pompás! -Mégis merre megyünk egyáltalán?
-Azt már felfogtam, hogy Skóciába, de azon belül? -Invernesstől délre, nagyon délre van egy kis város úgy ezres nagyságú, azt hiszem. -Losburgh.-válaszolt a kérdéseme apa. -Losburgh?-ültem fel az ülésen. -Ti komolyan a Loch Ness tó mellé visztek engem? -Ami hideg, fagyos, és még sorolhatnám? A nyári hőmérséklet nem haladja meg a tíz fokot!-akadtam ki. -És esős.-szólt anya. -Hogy?!-néztem előre az anyósülésre. -És esős. -Ezt kifelejtetted!-nevetett.
-Látom jól szórakozol..-grimaszoltam. -Sajnálom kicsim, nem hagyhattam ki.-tette a kezét a szája elé, hogy ne lássam mennyire "irul-virul." -Jaj Katerina! -Lazulj már egy kicsit!-szólt közbe apa, oly "bölcsen" csengő hangján. A szüleim mondják nekem, hogy lazuljak? Eddig süllyedtünk volna?? -Inkább próbálj meg aludni egy picit! -Nem, anya nem fogok aludni! -Még csak az kellene, hogy megint.. -Hogy megint, mi Kat?-kérdezett anya. A francba! Elárulom saját magam! Nem vagyok normális! -Katherine!-hozzád beszélek!-erősködött anya. Igen, Katherinnek szólított amit csak akkor tesz, ha nagyon mérges, vagy nagyon jó kedve van.. Szeretem, ha így hívnak, de megszoktam már a Katerina-t. -Semmi, anya! -Alszom!-jelentettem ki, majd az ülésen elnyúlva úgy fordultam, hogy ne lássák az arcomat. Tehát irány a Losbourgh! Azon belül is egy óriási "kastély" tele nyüzsgő emberekkel, inasokkal, munkásokkal. még levegőt sem tudok, majd úgy venni, hogy ne figyelne valaki..-őrlődtem, mérgelődtem egy darabig majd szemeim lecsukódtak és kis idő múlva már egy másik világban voltam.. Egy hatalmas tó partján sétáltam, talpig csurom vizesen. A szellő süvített, az eső szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A tó vize hullámzott, mindenfelé hullámok csapkodták parthoz közeli köveket. Sétáltam, sétáltam, nem törődve semmivel, érdektelenül. Este felé járt az idő, és éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Gyalogoltam még pár métert, majd összerogytam és a kissé homokos, valamint földes talajra estem. Szemem félig nyitva volt, így még észlelni tudtam, hogy a zuhogó esőben, egy fekete alak közeledett felém. A eső miatt, ami a szemembe fojt, nem tudtam kivenni, hogy ki az. Tehetetlenül feküdtem és néztem ahogy egyre közelebb ér. Leguggolt mellém, átkarolta a hátamat, felhúzva engem a földről. Csapzott, vizes haja volt, ahogy figyeltem, mely eltakarta a szemét, valamint arcának legnagyobb részét.
- Ki vagy te?-suttogtam, nagy erőfeszítések árán. -Valaki, aki megvéd majd attól a veszélytől, ami téged fenyeget.-válaszolta egyszerűen, halkan. Erős karjai körbeértek, majd felemeltek. -Minden rendben lesz.-szólt. Lehunytam a szemem és abban a pillanatba máshol voltam. Ismét.. Egy réten, virágokkal, napsütéssel.. Pörögtek az események, nem tehettem ellene semmit.. -Neem!-ordítottam egy hatalmasat, úgy, hogy apa majdnem elrántotta a kormányt. -Katerina!-kiabált anya. -Jól vagy? -Mi történt?-érdeklődött. -Csak..
-Csak egy álom.-ziháltam. -Egy szörnyű, visszatérő álom.. -Öhm ott vagyunk már?-váltottam
gyorsan témát. -Mindjárt.-válaszolt apu. -Egy-két óra csupán. -Úristen ennyit aludtam? -Igen, már azt hittük álomkóros lettél.-mosolygott anya. -Vicces.-szóltam flegmán, majd felültem az ülésen és bekötöttem magam. -Addig kibírom.-válaszoltam, majd a kis táskám után nyúltam és ki vettem belőle a Iphone-omat, valamint a hozzápasszoló fülhallgatót. Hallgattam a nyugtató kis dallamot, ami engem is megnyugtatott. Azonban valami mégsem hagyott nyugodni teljesen. Az álmom. Ez most egy kicsit eltért a "szokásostól". "Valaki, aki megvéd majd attól a veszélytől, ami téged fenyeget."-csengtek a fülemben a szavak, a hangos zene ellenére is. Veszély? Miféle? Bámultam kifelé az ablakon, láttam, ahogy változik a táj. Merőben más volt, mint oda haza Brixham-ben. Az eső zuhogott, a nap gyenge sugarai alig érték a földet. A lombhullató fákat felváltották
az örökzöldek, bár néha-néha még láttam olyat is. Viszont mindenfelé csak ez volt. Erdő és út előre, a semmibe. Néhány madár repkedett, körözött a levegőben, talán zsákmánya után lesve. Mennyire egyhangú minden! Mit fogok én Losburgh-ben csinálni? Esőkabátban rohangálok egész nap?..
***
Nem sokkal később, megpillantottam, illetve megpillantottuk az "Üdvözöljük Losburgh-ben" táblát. Szomorú voltam, mert megérkeztem arra az egyetlen helyre, ahova soha életemben nem jöttem volna el, de ugyanakkor boldog is, mert végre vége ennek a már-már idegesítő utazásnak. Haladtunk végig a kisvároson, az ablakon keresztül figyeltem az utcákat, az embereket. Semmi érdekes nem volt bennük. Mind esernyővel rohangáltak, mint a hangyák a hangyabolyban. Hamar átértünk a városon, majd az utolsó utcánál befordultunk és autóztunk még vagy húsz percet. Éreztem, hogy apa lassítani kezd, tehát valószínűleg megérkeztünk. Egy hatalmas kerítés előtt álltunk meg, lehetett vagy három méter magas is. Ezek ennyire félnek?! Apa elővette a telefont a zsebéből, majd tárcsázni kezdett valamilyen számot. A telefon kicsöngött, majd apa beszélni kezdet. "Jó napot kívánok, itt is volnánk" bla bla bla.. Pár perces "csacsogás" után a hatalmas vaskapu megmozdult, majd kinyílott. Könnyedén bekocsikáztunk rajta, s még a lélegzetünk is elakadt. Legalább is az enyém biztosan. Egy nyíl egyenes út vezetett, a kastélyhoz, ami a szó összes értelmében kastély volt. Hatalmas, épület, jó pár darab tornyos kiemelkedéssel. Ijesztő, rideg hatást keltett bennem, olyan volt mint ha szellem lakta lenne. Az ablakokat hatalmas függöny borította, már amennyit észrevettem belőle. Szemeim vándoroltak ablakról, ablakra, amikor az egyikben megpillantottam egy sötét alakot, aki bizonyára a mi érkezésünket figyeli. Nem láttam sokáig, mert az autó haladt, s nem tudtam tovább odafigyelni. A kert szépen kidolgozott volt, rengeteg örökzöld növénnyel, bokrokkal, elszórtan virágokkal is. Mindez egy hatalmas dombon helyezkedett el, melynek hátterében, mintha magát a Loch Ness tavat véltem volna látni. Lehet, hogy csak képzelődtem.. A kocsi lassított, majd megállt. A kerítést, majd öt percig mentünk, hogy elérjünk magához a házhoz. Mekkora birtok! Apa kiszállt a kocsiból, majd anya is. Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy szinte a teljes személyzet, inasok, konyhások, talán még a kertészek is mind a kastély lépcsőjén állnak. Mintha csak mi miattunk, lennének kint, pedig tudtom szerint, nem vagyunk sem előkelők, sem pedig rokonok. Csupán egy szerencsétlen család, aki kénytelen volt "költözni" a munka miatt. Kiszálltam én is és első dolog, ami képen talált, az a friss, szmog mentes, tiszta levegő volt. Mélyen magamba szippantottam, mivel még nem éreztem ilyet. Néhány levegővétel után kezdtem megszokni. Felemeltem a fejemet, hogy jobban megnézhessem a kastélyt. Azonban olyan magas volt, hogy akárhogy is igyekeztem, hunyorítottam, nem láttam a tetejét. A személyzetből egy magas szőkés hajú pasas lépett elő, lehetett vagy harmincöt éves. -Legyenek üdvözölve a birtokon! -Az én nevem Francis, és én fogom önöket körbevezetni, valamint megmutatni a szobájukat.-jelentette ki egy kis akcentussal a hangjában. -Köszönjük szépen, nyújtott neki kezet apa. -Önt uram, már várják. -A kisegítőm, majd odakíséri.-mutatott egy fiatalabb férfire, apával együtt eltűntek a hatalmas ajtóban. Hát jól itt hagyott!-jegyeztem meg magamnak.
-Önt, hölgyem és a lányát én magam fogom a szobájukba kísérni. -A csomagokat, majd később felviszem.
-Ó nem szükséges, Mr..-szólalt fel anya. -Kérem hívjon csak Francisnek. -És ne aggódjon, majd én megoldom a csomagokat. -Rendben.-egyezett bele anya, majd intett nekem, hogy kövessem az inast s vele együtt őt is. Vonakodva bár, de elindultam utánuk. Beléptünk a hatalmas vasból készült ajtón és ami bent fogadott minket az meglepő és lélegzetelállító volt. Hatalmas helység, ami sejtésem szerint csupán csak az "előszoba". Hatalmas, régi csillárok minden felé, hosszú, földig érő függönyök, ívelt ablakok. Egy tucat, középkori bútor, és még egy igazi kandalló is. Gondolhattam volna, hogy nincsen vezetékes fűtés! Velem együtt bámult anya is, szó szerint majdnem leesett az álla, annyira csodálkozott. -Ez lenne a nappali vagy ha úgy tetszik akkor a kastély központja!-mutatott körbe Francis. -Most jelenleg a keleti szárnyban vagyunk, ugyanis a nyugati zárva van.. -Átalakítás miatt.-válaszolta. -Balra található egy könyvtár, valamint a ház urának a szobája és az irodája is.
-Jobbra-mutatott az adott irányba-található az ebédlő, és a konyha.
-Valamint a személyzeti hálók. -Erre-mutatott a hatalmas csigalépcső felé, ami kissé kanyarogva érkezett le az alsó szintre.
-Erre találhatók az önök szobái. -Kérem kövessenek!-indult el felfelé a lépcsőn. Engedelmesen követtünk. Egymás után vettük a lépcsőket, azt hittem már soha nem lesz vége. Fuldokolva egy kicsit egy széles folyosóhoz értünk, aminek az egyik oldalán ajtók sokasága, a másikon pedig ablakok helyezkedtek el. A folyosó végén volt egy újabb lépcső, ami bizonyára az egyik toronyba vezetett. Lépkedtünk párat, majd Francis hirtelen megállt. -Ez lesz ön szobája asszonyom.-mutatott be a nyitott ajtón. -Lépjen csak be én addig elvezetem a kisasszonyt a sajátjához. Anya belépett a szobába, majd visszafogott és tátogott valami "Később találkozunk" félét. Francissel tovább haladtunk a folyosón, már több mint tíz méterrel elhagytuk anya szobáját. Nem baj legalább nem fognak zavarni! -Ez lenne az ön szobája kisasszony-mutatott be Francis az ajtón. -Én most lemegyek a csomagjaiért, aztán elmagyarázom a továbbiakat.-szólt és mire megfordultam, már ott sem volt. Fura egy fickó, de kedvelhető. Magamra maradtam, így hát beléptem a szobába. Az első szavak amik rögtön eszembe jutottak a szobáról ezek voltak. -Jézus Úr Isten!..
Katerina Polsen
-Katerina!! -Katerina ez nem vicces! -Kérlek kelj fel!-hallottam apám férfias mégis aggódó hangját. Nyögtem párat, mire eljutottam addig, hogy szemeimet kinyissam. Vakító fényeket láttam, s a fényben apám arcának körvonalait. -Emma, gyere gyorsan!-kiáltott. -Ébredezik! -Kat jól vagy?-simogatta meg az arcomat, érdes kezeivel. -Mi.. -Mi történt?-próbáltam meg felülni, kisebb-nagyobb sikerrel. -Hé, csak óvatosan!-szólalt meg anya a háttérből. -Mi történt?-kérdeztem ismét, majd a fejemhez kaptam. Éreztem, ahogy lüktet a fájdalom, minden egyes porcikámban. -Pár napja, amikor elmentél Jacksonhoz,-kezdett bele anya-hívtalak telefonon, többször is, de nem vetted fel. -Gondoltam, vagyis gondoltuk-javította ki saját magát-hogy biztos beszélgettek vagy ilyesmi, így nem zavartunk tovább. Persze, beszélgettünk.. Végül is csak egy sort ordibáltunk egymással! -Azonban amikor estére se jöttél haza, aggódni kezdünk. Jé! Olyat is tudtok?! Elindultunk megkeresni, de nem jártunk sikerrel, így kénytelenek voltunk visszatérni, ide.-mutatott körbe a házban. Most, hogy így mondja, dereng valami!-gondolkodtam. Elmentem Jacksonéktól és a parkba indultam. Eddig stimmel. Ott volt az a fura figura és innentől képszakadás.. -Majd úgy éjfél körül, egy idegen kopogtatott, veled az ölében.-fejezte be apu. Hogy?! Mi a pokol?! -Mindennek már három napja.
-hajtottam le a fejét anya. -Három napja?-kerekedtek ki a szemeim. -Igen, de most az a fontos, hogy jól vagy! -Tessék egy kis forró tea.. -Jót fog tenni meglásd. -nyújtotta át a bögrét anya, várva, hogy elvegyem. De nem vettem el. Nem tudtam arra figyelni. Kusza gondolataim, össze-vissza kavarogtak fejemben, lábam pedig remegett, mint a kocsonya. -Ki volt az az idegen aki hazahozott?-kérdeztem "drága" szüleimet, hátha okosabb leszek. -Nem tudjuk, az arcát nem lehetett látni. -Azt, mondod, hogy az ölében feküdtem, kopogott a földre, hogy "hé itt a lányotok, gondoltam hazahozom, mielőtt elüti egy kocsi vagy ilyesmi."
-Tulajdonképpen valahogy így történt.-bólintott apu. -Szemeim ismét kikerekedtek, arcom felvette az a bizonyos, "ezt most nem mondod komolyan?" ábrázatot. -Jaj Kat nem az volt az első dolgom, hogy megfigyeljem! -Örültem, hogy ismét láthatlak, épségben. Jah gondolom.. -De most, hogy mondod, azt hiszem mondott is valamit.-vakarta meg a fejét apa, hogy elősegítse ezzel a visszaemlékezést. -Mégis mit?
-sürgettem, magam sem tudom miért. -Azt, hogy idézem, "vigyázzak a lányunkra, fontos feladatot szánt neki a sors!" -Hűha, ez elég rémisztően hangzott.-húztam fel a szemöldökömet. -Igen.. -De kislányom, jól érzed magad? -Nem kellene elmennünk orvoshoz?-tört elő anyámból az anyai aggódás, amit én csak "hisztérikus" rohamnak szoktam nevezni. -Nem, erre semmi szükség, jól vagyok.-jelentettem ki. -Szóval három nap..
-Akkor ma indulunk?-motyogtam. -Nem.-érkezett az egyszerű válasz. -Majd csak holnap délután.
-Pihenned kel egy kicsit!-simogatta meg a vállamat anya, mire én összerezdültem.azt hittem azt mondja, hogy mégsem kell elmennünk, de azok után amit műveltem Jacksonnal, nem sok értelme lett volna itt maradni. Amúgy is csak mardosott volna a bűntudat. -Ha nem bánjátok akkor én most lepihennék egy kicsit..
-Túl sok volt ez most nekem egyszerre.-ráztam a fejem, kapargatva a szoknyám szélét. -Rendben kicsim, menj csak!-szólalt fel apu, majd egy homlokpuszival biztosított a törődéséről. -Oké.-emelkedtem meg a besüppedt fotelról s néhány bizonytalan lépés után, már rendesen is tudtam menni. Mezítláb lépkedtem az emeleti padlószőnyegen, vonszoltam magam mint egy zombi. Karjaim ide-oda himbálóztak, szemem résnyire volt csak nyitva. Beléptem a szobám ajtaján, s egyből az ágyat vettem célba. Odacsusszantam és egy csillagok formálva dobtam le magam az ágyra. Nem érdekelt sem Jackson, sem az idegen, sem a szüleim. Csakis az, hogy végre rendesen kialudjam magam, amit furcsa de a három nap "kóma" alatt nem tettem meg.
***
Unottan pakolgattam, ruháimat a bőröndömbe, ami akkora volt majdnem mint a szekrényem.
Hajtogattam, dobáltam a szebbnél-szebb darabokat, amiket magammal tervezek vinni. Nem tudom, hogy kik lesznek ott, de legalább jó benyomást tehetek rájuk, kinézetemmel. Mint később kiderült, amikor hajlandó volt közölni, nem biztos, hogy örökre megyünk. Azt mondta egy "kastélyban" fogunk lakni, ami egyben a főnöke valamint a családja otthona is. Tehát a bútorok, egyéb használati tárgyak maradnak. Azt pontosan nem tudom, hogy Skócia melyik részére megyünk, de elképzelésem szerint egyik helyen sincs valami meleg. Sőt, nyáron a hőmérséklet meghaladja a tíz fokot! Nem semmi! Mindenesetre az összes farmeromat, pulóveremet,zárt csizmáimat, cipőimet bepakoltam. Már csak a "szépítkezési" szerek volták hátra, amikor kopogás zaja ütötte meg a fülemet. Eddig tartott a nyugalmam! -Bejöhetek?-hallottam egy férfi hangját, aki történetes az apám volt. Ő is jött kimosni a fejemet! Már jól kezdődik!..-Gyere csak.
-válaszoltam higgadtan, miközben a fürdőben pakolásztam. Nyílott az ajtó, apu erős, dinamikus lépéseit hallottam közeledni. -Merre vagy? -A fürdőben!-kiáltottam. Pam!Pam!-hallottam minden egyes lépését. Belépett a fürdőbe, nekitámaszkodva az ajtónak, karba tett kézzel. -Látom csomagolsz. -Jól látod!-fordultam felé. -Kat figyelj, nem akarok szentbeszédet tartani, de.. -Akkor ne tedd!-szakítottam félbe, letéve a törölközőket a kezemből, pontosan az ágy szélére. -Rendben. -Csak azt akartam mondani, hogy hét órán belül indulunk.. Este hétkor. -Egészítette ki a mondandóját, amikor látta, hogy a karórámra pillantok. -Még valami?-meredtem a szemeibe. -Semmi, addigra legyél lent a ház előtt!-mondta, majd amilyen "hirtelen" érkezett, úgyis távozott. Felsóhajtottam, nem tudom már hányadszorra, majd kezembe véve ismét a törölközőket elindultam a bőrönd felé. Végre! Ezzel is megvolnánk! Rácsuktam a bőröndre a tetejét, majd becipzároztam. Kikészítettem magamnak egy kisebb táskát, amibe a "nagyon" személyes dolgokat teszem. Könyvek, hogy ne unatkozzak az utazás közben, néhány kiegészítő, nyakláncok, fülbevalók-nehogy összenyomódjanak- a telefonom, a fejhallgatójával és a töltőjével együtt. Ledobtam a szürkés-piros kis táskát az asztalra, ahogy egy pillanatra megtorpantam. Az asztal fölött kialakított tükör tele volt a Jacksonnal közös képeimmel, gondosan felhelyezve. Végignéztem az összeset, melyben megannyi emlék és érzés tört felszínre bennem. -Sajnálom.-suttogtam, majd egyesével leszedtem a képeket és összetéptem valamennyit. Az utolsó kép maradt csak a kezemben, ami akkor készült, amikor megismerkedtünk, az az a tavaszi bálon. Csak úgy odajött hozzám, mintha régóta ismerősök lennénk és megcsókolt. Később elmondta, hogy az akkori barátnője egy igazi vipera és, hogy sajnálja de csak így tudta örökre lerázni. Először nem lelkesedtem nagyon, hogy engem "talált" méltónak erre a feladatra, de aztán megbékéltem a gondolattal. Elkezdünk beszélgetni, később találkozni és minden ment a maga útján. Fájdalommal gondoltam vissza minden együtt töltött percre. Számhoz emeltem a képet, és adtam rá egy amolyan "Viszlát csókot", majd a kukába dobtam a többi mellé.
Megpróbáltam könnyek nélkül, tenni mindezt, de nem ment.. -Szeretlek Jackson Grey!-suttogtam, majd lefeküdtem az ágyamra, hogy had nézhessek ki a fejemből.. Végig gondoltam mindent. Azt, hogy ide születtem, ebbe a nyirkos Angliai kisvárosba, hogy itt tanultam meg járni, beszélni, szeretni.. Hogy mindennap boldogan sétáltam végig a néha kietlen utcákon, mit sem sejtve arról, hogy egyszer itt kell hagynom mindezt. Mindent, ami valaha is fontos volt számomra..
***
Teltek a percek, s az órák, a kintről beszűrődő kocsi dudálás jelezte, hogy nincs mese, indulni kell. Felkeltem az ágyról s úgy döntöttem még egyszer, talán nem utoljára végigjárom az egész házat. Még jó, hogy apu levitte a cuccaimat, különben most még ezzel is küszködhetnék! Végigpillantottam a félig üres szobámon s tovább is indultam. Sétáltam tovább a folyóson, majd letértem az alsó szintre. Következett a ebédlő a konyha, majd a nappali, ahol kiskoromban mindig összegyűltünk, meséket mesélve, vagy éppen játszani valamit. De szép idők voltak! Kellett nekem felnőni! A kurva életbe! A duda szó egyre hangosabbá, zavaróbbá vált így én hamar az ajtó felé indultam. Kiléptem, becsuktam magam mögött az ajtót, majd ráfordítottam és kihúztam belőle a kulcsot. Előre nézve, kecsesen lelépkedtem a lépcsőn, majd a kocsihoz sétáltam és beültem. Bekötöttem a biztonsági övemet, majd az engem figyelő szüleimre pillantottam. -Mi az?-kérdeztem. -Jó lesz ott nekünk, kicsim!-nyúlt hátra anya, hogy megsimogassa a combomat. Jah.. Eltudom képzelni mennyire!..
Katerina Polsen
Könnyeden sétáltam, róttam az utcákat a napsütésben. Hűsítő szellő lobogtatta hajam, s hűsítette az arcomat. Egyik lábamat tettem a másik után, zavarodottan néztem előre. Mit mondjak neki? Hogy kezdjem?-ilyen és ehhez hasonló gondolatok terhelték a lelkemet. Megpróbáltam minél jobban felkészülni erre, de..egyszerűen nem lehet. Nem lehet csak úgy eldobni a szerelmet, elmenni, aztán soha többé nem vissza nézni. "Szeltem" a métereket, már majdnem ott voltam.. Jacksonéknál. Így jobban visszagondolva kellet volna egy kis szíverősítő, némi ital formájában. Egy kis vodka, egy leheletnyi whisky, furcsa, de életet menthetett volna. Az enyémet. Megkönnyebbítette volna ezt a teljes képtelenségnek tűnő dolgot. Az utolsó utcán kanyarodtam be, amikor éreztem, hogy vérnyomásom az egekbe szökik, szívverésem megüthette a háromszázat percenként. Kezdődik! Megpillantottam a két emeletes, modern családi házat, gyönyörű szép fehér kerítéssel, gondosan lenyírt fűvel, kerti törpékkel. Hm. Mindig is adtak a külcsínre.. Kinyitottam az apró fehér kis kaput, beléptem majd becsuktam magam után. Az utolsó lépéseket tettem az ajtó felé, annyira izgatott voltam, hogy csak a magassarkúm kopogását hallottam. Fellépkedtem az apró kis lépcsőn, magamban elmosolyodtam, hogy ügyesen vettem az akadályt. Az ajtó elé léptem. Most vagy soha!-vettem egy mély lélegzetet, majd csöngettem. -Megyek már!-hallottam egy enyhén rekedt, érces hangot. Jackson.. Tárult az ajtó s szembe találtam magam magával a sorssal. Azzal, akit bármennyire is nem akarok, ma meg kell bántanom. -Szia!-köszönt hatalmas vigyorral a szája szélén. -Szia!-nyögdécseltem. -Mi szél hozott erre?-Jackson beszélnünk kell.-jelentettem ki nyersen. -Öö persze gyere csak beljebb!-tárta szélesebbre az ajtót, hogy beléphessek. -Zavaromban lefelé bámultam, nem mertem a szemébe nézni. -Ki volt az?-termett ott hirtelen Jakson édesanyja. Szemem egy pillanatra találkozott az ő borostyán szemével, de megpróbálván kitérni a szemkontaktus elől, lesütöttem a szemem. -Áá Katerina! -Micsoda meglepetés! -Örülök, hogy ismét találkoztatunk, intett nekem egy kis lisztel "díszített" kezével. -Én is örvendek Mrs Grey!-mosolyogtam. -Minek köszönhetem a látogatásodat? -Beszélnem kell a fiával.-fordultam az említett felé. -De ugye nem vagy terhes?-formálódott a szája egy hatalmas "Ó" betűre. -Mama!-nézett rá Jackson szúrós szemmel. -Miaz?! -Nem Mrs.Grey nem vagyok terhes.-mosolyogtam erőltetetten. -Akkor jó, mert egyenlőre nem terveztem nagymama lenni!-kacagott fel, majd megtörölte a homlokát, ami így igencsak lisztessé vált. -Na jó akkor mi fel is megyünk!-jelentette ki Jack, megtörve ezzel a kínos jelenetet. -Rendben, nem sokára kész a sütemény, gyertek majd le enni! -Oké, gyere Kat!-mutatta az irányt, mintha soha életemben nem jártam volna itt. Elindultunk felfelé a lépcsőn, amikor is Jackson édesanyjának már már hisztérikus hangját hallottuk meg.. Ismét.. -Aztán ne csináljatok semmi meggondolatlanságot! -Bocsi anya miatt, tudod, hogy milyen kis aggódó!-csukta be maga mögött az ajtót Jackson amikor már mindketten bent voltunk a szobában. Igazi "pasis" szoba volt. Rideg, kék falak, sötét függöny, kupleráj. Egy-egy elszórt ruhadarab a földön kiegészítve némi ételmaradékkal. -Semmiség.-válaszoltam. -Ülj csak le.-mutatott a könnyed franciaágyra, amit mindig is nagyon kedveltem. Igen, kedveltem, ugyanis volt szerencsénk néhányszor együtt aludni. De semmi több! Leültem, az egyik lábaimat a másikra helyeztem, majd gyengéden "csaptam" néhányat az ágyra, jelezve Jacksonnak, hogy üljön le mellém. A fiú, értve a célzást, leült mellém. Többször is megpróbáltam belekezdeni a mondandómba, de hangom folyton elakadt. -Kat, valami baj van?-olyan sápadtnak tűnsz.-simogatta meg az arcomat lágyan. Csodás! Gratulálok Katerina! Tökéletesen átlátszó vagy! -Hé..-fordította maga felé az arcomat, hogy a szemembe nézhessen. -Bármi is az együtt megoldjuk, érted? -Jackson én.. -Történtek pár dolog ez alatt a két nap alatt.-kezdtem bele eléggé nyögvenyelősen. -Miféle dolgok?-húzódott össze Jack szemöldöke, ami számomra sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége. -Sok minden megváltozott.
-Megváltozott? -Ezt, hogy érted? -Ha hagynád akkor elmondanám!-feleltem kissé ingerülten. -Valami..itt legbelül,-mutattam a szívemre-eltűnt, érted? -Eddig volt valami, egy érzés, egy dolog, ami mára már megszűnt. -Katerina mit akarsz ezzel mondani? -Megrémítesz.-húzódott el mellőlem. -Jackson, az érzéseim irántad..Dobpergést! -Megváltoztak. -Mi?! -Várj, várj, várj, várj! -Te most szakítani akarsz velem? -Nézd, én sem így akartam ez közölni, de.. -De mi?!-pattant fel az ágyról. -Mégis, hogy jött ez most neked? -Nem egészen két napja még azt mondtad szeretsz!-üvöltözött, mire gömbölyű sós könnyek jelentek meg az arcomon.
-Van valakid, ugye? -Erről van szó? Szemeimet végig lesütve "tartottam" s úgy zokogtam folyton folyvást. Látásom elhomályosult, orrom megtelt folyadékkal, amit szipogással próbáltam ellensúlyozni. -Nézz a szemembe ha hozzád beszélek!-rántott fel Jackson az ágyról. -Legalább mondd meg a nevét, légy őszinte, ha eddig nem voltál! -Nincs senki, érted?-kiabáltam a képébe. -Akkor? -Nem szeretlek és soha nem is szerettelek.-jelentettem ki szigorúan. -Semmi sem volt igazi, amíg együtt voltunk, minden illúzió volt csupán.
-Felfogtad? -Ki vagy te és mit csináltál Katerinával?-nézett rám ártatlanul. -Az emberek változnak.-jelentettem ki nyersen. Elakartam indulni, hogy minél hamarabb kikerüljek ebből az őrületből, hogy végre vége lehessen. Azonban Jackson ezt nem így gondolta. Megragadta a karomat, és visszarántott, úgy, hogy pár centiméter különbség volt ajkaink között. Éreztem meleg, leheletét, szívének dobbanását. Az én szívem szabálytalanul lüktetett, lélegzetvételeim szaggatottá váltak. -Nézz mélyen a szemembe és úgy mondd, hogy nem szeretsz többé!-utasított. Összeszedtem maradék bátorságomat, tudván, hogy amit most fogok mondani megváltoztat.. Talán örökké. Végiggondoltam az egészet, még egyszer majd kimondtam azt a két szót, ami egy korszak lezárása az életemben.
-Nem szeretlek! Tartottunk még a szemkontaktust egy ideig, aztán amikor Jackson felfogta szavaimnak súlyát, elengedett. -Viszlát, soha!-köszöntem el közömbösen, majd elhagytam a szobát és azon voltam, hogy minél hamarabb kijussak az "oroszlánbarlangból". Szaporán vettem a lépcsőket, miközben letöröltem az arcomra száradt sós könnyeket. Nem is figyelve az ismét tevékenykedő Mrs.Grey-re, "átsuhantam" a nappali és elhagytam a házat. A lelkiismeret furdalás, ami idebenn gyötört, borzasztóan fájdalmas volt. Azt mondják mindenkinek van egy belső hangja, aki vagy ami, idő előtt figyelmeztet, megkímélve a helytelen döntéstől.. Az én belsőhangom belülről a szívem mellől, folyamatosan kiáltott, bár csak én hallottam. Miért tetted ezt Katerina?! Ő nem érdemelte volna meg! Összetörted a szívét! Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázott. Próbáltam kikapcsolni mindent, de nem minden pillanatban értem el..
***
Egész nappal jártam a várost egy menedékhely vagy egy csendes, nyugodt környék után kutatva. Esteledett éppen, az utcák fénye épphogy elkezdett világítani. Egy parkban sétáltam, kezemet összekulcsolva melleim előtt, annak reményében, hogy így talán nem fázok. Az egész park kietlen volt, valamint csendes, amire vágytam is, de magassarkú cipőm kopogása folytonosan megzavart a csendet. Mivel elegem lett a folytonos járkálásból, így a a kietlen park egyik fapadján foglaltam helyet. Amint a Jacksonnal való beszélgetésemre gondoltam, könnyeim ismét utat törtek maguknak. Csak folytak le az arcomon és én nem tehettem semmit. A szél süvített, a hold fényét falatnyi felhőgomolyagok takarták el. -Miért én? -Miért most?-néztem fel az égre, mintha onnan várnám a választ. Halk ágreccsenésre lettem figyelmes, ami azonnal "kirántott" az önsajnálkozásból. Felkaptam a fejem, körbe néztem, de semerre nem láttam egyetlen lelket sem. Felálltam és egy kis félelmet érezve szívemben, elindultam az egyik irányba, hogy minél hamarabb eltűnjek innen. Először csak lazán sétáltam, de miután a hangok nem múltak el, sőt hangosabbá váltak, gyorsítottam a tempón. Rohantam ahogy csak tudtam, néha néha hátrafordultam, hogy követnek-e. De nem követtek. Senki sem volt a parkban. Nyugodt szívvel sétáltam tovább, amikor az előttem lévő félhomályban megpillantottam ismét azt a furcsa alakot, akit régebben is láttam. Letöröltem ismét a könnyeimet, igyekeztem minél jobban kitisztítani szemem, hogy megbizonyosodjak arról amit látok. Még mindig ott volt. Ki van ott?-lépkedtem közelebb annak reményében, hogy végre megpillanthatom az arcát. Az idegen, lehajtott fejjel állt, de szólítgatásomra felemelte azt s csillogó kék szemeivel egyenesen rám meredt. Bizonytalanságomban nem tudtam mit csináljak. A kíváncsiság hajtott, de a félelem is ott lappangott bennem. Tettem még pár bátortalan lépést előre, majd homlokomat ráncolva így szóltam: -Ki maga és mit akar tőlem?..
Katerina Polsen
Két nap.. Két átkozott nap, amióta drágalátos szüleim szembesítettek a döntésükkel, amibe nekem egyáltalán nincs beleszólásom. Tehetnék akármit, duzzoghatnék, csapkodhatnám az ajtót.. Semmi nem segítene. Ehelyett inkább ülök az ablakomban, felhúzott térdekkel, morcosan. Bámulom a kissé piszkos üvegen át az utcát, az esti fényeket, autókat. Már nem sokáig gyönyörködhetek benne. Csupán öt napig. El kell mennem innen úgy, hogy nem néztetek vissza, nem mondatom, hogy "sajnálom, nem akartam". A csalódás érzése amit, szüleim iránt éreztem, elviselhetetlen volt. De néha azokban a személyekben csalódunk a legnagyobbat, akik közel állnak hozzánk. Utálom ezt az érzést, utálom, hogy meg kellett történnie és utálom, hogy nekem is ezt kell tennem Jacksonnal. De mit tehetnék? Valószínűleg semmi okos, illetve helyes dolgot. Vettem egy mély lélegzetet, lábaimat kinyújtottam magam előtt, reménykedve, hogy ez segít felejteni. De nem segített.. Kipp-kopp! Hallottam az ajtó hangos koppanását.
-Katerina bejöhetnék?-szólt édesanyám lágyan csilingelő hangja. -Ha nagyon muszáj.-szóltam, de tekintetemet nem vettem le az ablakról. Nyílott az ajtó s anyám belépett. Szemem sarkából láttam, hogy hosszú vajszínű selyemköpenyt viselt, szőkén csillogó haja, enyhén lebegett, ahogy lépkedett. -Leülhetek?-kérdezett. -Ha már eddig eljöttél.-válaszoltam és az ágyamra mutattam. Anya helyet foglalt, kezeit ölébe helyezte és elmélázott egy darabig a szobán, az ablakon, rajtam. -Kat, nézd..-kezdett bele mondandójába. HURRÁ! Most jön az "ezt a te érdekedben tettük" szöveg. -Tudom, hogy váratlanul ért és még nem vagy erre felkészülve. -Megértem.-bólogatott. -De meg kell értened a mi szemszögünkből is! -Pontosan tudod, hogy apád minden egyes nap kemény dolgozik, hogy fenntartsa nekünk ezt az életet. -Nem vagyunk gazdagok, tudom én..de így is igyekszünk megadni neked minden tőlünk telhetőt!-piszkálgatta anya a körmeit, idegességében. -Hiába minden, ha amire szükségem van azt elveszitek tőlem.-dünnyögtem kifelé az ablakon. -Elvesszük? -Ez mégis? -Ááá értem, Jacksonról van szó igaz?-válaszolta meg anya saját kérdéseit. -Miatta vagy így kiakadva ugye? -Nem is az érdekel, hogy elmegyünk, hanem, hogy ő nem jöhet velünk.. -Ugye? -Szerinted?!-szóltam kissé ingerülten. -Katerina sokkal jobbat is találsz majd! -Hogy?!-fordultam meg, hogy anya szemébe nézhessek. -"Találok nála jobbat is"?!
-Komolyan ezzel jössz?-grimaszoltam. -Kicsim én.. -Nekem nem kell más anya! -Én őt szeretem, érted?! -Ez csak egy fellángolás!-állt fel anya az ágyról, idegesen. -Fellángolás?-követtem én is a példáját. -Igen. -Értem, akkor ti is apával a gimnáziumban csak "fellángoltatok"? -Azért vagytok most házasok, azért van egy szép házatok és azért vagyok itt én is? -Egy fellángolás miatt?-léptem közelebb. -Őt hagyd ki ebből. -Apád és..az teljesen más volt!-erősködött anya, hogy bizonyítsa az igazát. -Más, hát persze!-nevettem el magam kínomban és egy pillanatra felnéztem a plafonra. -Miben más? -Hm? -Hagyjuk ezt, rendben? -Miért anya? -Hogy nehogy elismerd, hogy nekem van igazam?-tettem a kezemet arcom elé. -Katerina elég!-kiáltott anya, amilyen hangosan csak bírta. -Oké, hát tudod merre van az ajtó.-néztem rá egy csöppnyi megvetéssel. -Kérlek.-szólt anyám fennhangon. -Öt napod van, hogy összepakolj! -Öt nap!-kiáltott miután elhagyta a szobámat. Öt nap! Mintha én nem tudnám.
Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy a búcsúzásra gondoltam. Legörnyedtem az ágyamra, lábaimat felhúztam a hasamig és könnyek között próbáltam elaludni. Azonban akárhogy is próbálkoztam, forgolódtam, az várva várt "álom" nem érkezett meg. Próbáltam minél kényelmesebb pozícióba feküdni, de pár perc után mindegyik kényelmetlennek bizonyult. Háttal feküdtem az ágyon, szemeim a megszáradt könnyek hatására nehezen, de végül kinyíltak. Rá pillantottam az órára. Hajnali kettő. Remek! Meredten néztem a plafonra, figyeltem ahogy az utcai lámpák által beszűrődött fény megcsillan rajta. Ahogy bámulgattam, hirtelen elsötétült a megcsillanó fény, majd úja visszatért. -Mi a..?-ültem fel az ágyon. Az ablakra pillantottam és a behúzott kissé átlátszó függönyre. -Biztos csak képzelődtem.-gondoltam magamat nyugtatva. Azonban a fény ismét játszadozott s amíg én figyeltem az ablakot, egy suhanó árnyra lettem figyelmes. Érdeklődésemnek jeléül, felálltam és odasétáltam az ablakhoz. Fejemet nekitámasztottam, láttam magamat amint tükröződök benne. De senki mást. Gondosan megnéztem jobb és bal oldalról is az ablakot, amikor távol az utca sarkon észrevettem egy alakot. Nem láttam sem az arcát csupán türkizkéken csillogó szemeit, amint a házat, rosszabb esetben engem figyel. Tekintete mély volt, sokatmondó. Tiszta, de fájdalommal teli. Méláztam egy darabig rajta, de mire egyet pislogtam, eltűnt. Mintha ott se lett volna. Nagyszerű, már rémeket is látok! Megráztam a fejem, felejtés képpen, göndör fürtjeim ide-oda szálltak. Csalódottan húztam el a függönyt, majd visszatértem az ágyamba. -Képzelődtem?!-morzsolgattam a szavakat, majd nagy nehezen, de álomba szenderültem..
***
-Nee!-keltem fel ismét ugyanabból a szörnyű álomból. Meddig fog ez így menni?. Vonakodva, de lassacskán kinyitottam a szemem. Nyújtózkodtam párat, majd az éjjeli szekrényemen levő órára vontam a tekintetem. Hét óra. Hihetetlen vagyok! Képes voltam aludni öt teljes órát! Hurrá!-kavarogtak bennem a gondolatok. Felültem az ágyamon és a fürdő felé vettem az irányt. Beléptem a halvány kék csempékkel borított kis helységbe, ami egy zuhanyzóból valamit egy nagyobb tükörből állt, valamint a sarokban volt még egy wc is. Mindenfelé a különféle dolgaim, parfüm, tusfürdő, sminkes dobozok. Igenis fontos a külső! Egy könnyed szökelléssel elléptem a tükör mellől, hogy ne lássam hogy nézek ki mert a végén még a mentő visz el.. Ledobtam magamról a fölösleges ruha darabokat és beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a csapot és élveztem, ahogy a meleg víz végigfolyik a bőrömön. Bizsergető érzés fogott el amire összerezzentem. Gondolkodtam. Amit ebben a piciny helységben lehet csak egyedül. Tudtam, hogy el kell búcsúznom Jacksontól. Minél hamarabb, csak azt nem tudtam, hogyan teszem mindezt. De ma! Ma meg kell tennem.. Közel tíz perc zuhanyzás után kiléptem a "fülkéből" megtörölköztem majd magamra csavarva a törölközőt a ruhás szekrényemhez siettem. Fel vettem egy rövidebb szürke szoknyát egy könnyed blézerrel valamint egy fekete magassarkúval, majd becsuktam szekrényem ajtaját és lesiettem a nappaliba. Már csak anya volt itthon, apa bizonyára korán elment. -Katerina hová készülsz?-kérdezte tőlem miközben a konyhában tevékenykedett valamit. -Megyek és összetöröm valaki szívét!-dobálóztam közömbösen a szavakkal, majd kiléptem a házból és becsaptam magam után az ajtót..
Katerina Polsen
Láttam, amit apám arca elkomorul, az apró kis ráncoskák amik eddig láthatatlanok voltak, most utat törtek maguknak. Erősen ráncolta homlokát, mintha maga is keresné a szavakat, de sehogy sem találja. Anya is kérdőn nézett rá, szemeiből a "Miféle dolog?" kérdést véltem leolvasni. Tehát ő sem tudja miről van szó. Két lehetőség van : Vagy én csináltam valami szörnyűt, vagy valami baromi nagy buli lesz, amiről még anya sem tudhatott, amire kevés esély van, így tehát marad az első.. -Mi az a dolog apu?- kérdeztem rá ismét, megsürgetve a választ. -Mindegy is!-mosolygott apu. -Majd ha hazajöttél, akkor megbeszéljük! Hát persze! Húzza a dolgokat, had emésszem magam egész nap.. -Rendben van.-villantottam egy kissé átlátszó mosolyt. -Kérsz reggelit?-nézett rám anyu, mélybarna szemeivel. -Nem köszönöm, majd..eszek valamit a suliban! -Biztos, drágám?-simított végig az arcomon. -Igen. -De most mennem kell mert még elkések!-jelentettem ki, majd adtam egy puszit anyu arcára. Egy könnyed mozdulattal elléptem tőle és aput is "megajándékoztam" egy amolyan "majd találkozunk" öleléssel.
-Sziasztok!-fordultam hátra egy pillanatra, majd kiléptem az ajtón. Leléptem a verandánk lépcsőjén és még hallottam édesanyám lelkes hangját: -Legyen szép napod! Jah biztos az lesz..-gondoltam magamban.
***
-Szia!-öleltem meg a szerelmemet. -Szia!-köszönt vissza kissé nyers hangján. -Hogy vagy?-mosolygott rám. -Most, hogy itt vagy egyre jobban!-csókoltam meg lágyan. -Baj van? -Nem nincsen.. -Még.. -Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz!-szólt azzal a "bökd már ki kérlek" stílussal. -Jack, kérlek. -Ne faggass, majd később elmondom, rendben?-néztem rá bociszemekkel. -Háát nem is tudom.-emelte kezét a szájához, hogy mutassa mennyire nem biztos benne. -Naa, kérlek!-játszadoztam az ingével.
-Okés, de ára van! -Mégis mi?-nevettem. -Egy csók.-jött a határozott válasz. -Csak egy?-suttogtam majd megcsókoltam. Mikor ajkaink elváltak felnéztem rá és láttam, hogy elgondolkodik. -Mi az? -Semmi.. -Szeretlek!-ölelt meg. -Én is.-mosolyogtam rá. Az összebújásunkat a csengő harsány, már-már idegesítő hangja zavarta meg. -Mennünk kell órára.-jelentettem ki, kezeimet a nyakába téve. -Menjünk. Lassan eltelt a nap, "röpültek" az órák. Már csak egyetlen egy óra választott el a szabadságtól. Egyetlen.. Ugyanolyan unalmas volt mint a többi. Kémia.. Rühellem. És nem csak magát az órát, hanem a tanárt is. Valamiért pikkel rám, pedig tudtommal semmi rosszat nem tettem ellene. Vagy mégis?
-Miss.Polsen, megtenné, hogy elmagyarázza nekem az előbbi ábrát?-zökkentett ki gondolataimból Mr.Fulmer. -Öhm, izé..-hebegtem-habogtam. -Itt az év vége, túl vagyunk a vizsgákon, erre még az utolsó napon keresztbe tesz nekem!-dünnyögtem miközben haladtam a tábla felé. -Hogy mondja? -kérte ki magának Mr.Fulmer. -Tanárúr izé.. Bing! Bing!-hallottam a csengő idegesítő hangját, ami ezúttal megmentette az életemet. -Ezúttal megúszta!-adott hangot a gondolataimat Mr.Fulmer. -Legyen jó szünetetek! -Viszlát! Az osztály hirtelen felpattant, röpültek a könyvek a papírok, még az üres szendvicses dobozok is. Felsóhajtottam, majd Mr.Fulmerre néztem amolyan "Hé haver ezt megúsztam" mosollyal. Odaballagtam az asztalomhoz és életemben utoljára, legalább is ebben az iskolában, összeszedtem a cuccaimat. Felkaptam a táskát a hátamra és kiléptem az ajtón. Viszlát tanárok! Viszlát idióta tantárgyak, viszlát suli!-nevettem miközben kiléptem a suli hatalmas faajtaján. Körül néztem a parkolóban egyetlen szempár után kutatva. Nézelődtem pár percig, mire megtaláltam amit, illetve akit keresek. -Jack!-ugrottam ismét a karjaiba. Forogtunk néhányat, majd letett. -Vége van Jack, vége!-nevettem. -Akkor ezt meg kell ünnepelnünk!-lelkendezett. -Van ötleted?-kulcsoltam át a nyakát.
-Mi az, hogy van-e ötletem? -Egy meglepetésem van számodra!-kacérkodott Jackson. -Tényleg?-néztem rá kidülledt szemekkel. -Hát akkor mire várunk még? -Arra hölgyem, hogy befáradjon szerény kis járművembe.-mutatott a mellettünk lévő autóra. -Ahogy óhajtja uram!-pukedliztem egyet és beszálltam a kocsiba.. Utazhattunk már vagy negyed órája amikor is nem bírtam tovább visszafogni kíváncsiságomat. -De mégis hová megyünk? -Majd meglátod! -Jaj ne már Jack!-löktek vállba. -Katerina Polsen! -Maga rendkívül kíváncsi.-nevetett. -Jackson Grey!-Maga pedig rendkívül unalmas! -Nevettünk egy jót, majd minden csendbe burkolózott. Kinéztem az ablakon, figyeltem, hogy suhannak el mellettünk a fák, ahogy mozognak a felhők. Unottan néztem egy darabig, amikor is éreztem, hogy a kocsi lassít, majd megáll. -Ott vagyunk?-kérdeztem. -Igen. Kiszálltunk a kocsiból amikor is Jackson megfogta a kezemet és elkezdett vezetni. -Hova viszel?-érdeklődtem. -Titok.-mosolygott. Ahogy közeledtünk a hely felé, egyre izgatottabbá váltam. Egy kis patak mellett voltunk, körös-körül fákkal és bokrokkal. A nap szokatlanul erősen ragyogott. Nem tudtam hova megyünk, ezt a helyet eddig nem ismertem. Kiértünk egy tisztásra, aminek a közepén egy vékony kis pléd, illetve azon némi ennivaló volt. -Úristen, Jackson!-ájuldoztam. -Ezt..nekem?-néztem barna szemeibe. -Ismersz még egy Katerina Polsent?-mosolygott. -Nem.-hadartam el. -Akkor a tiéd!odasétáltunk, majd leültünk a gondosan leterített pokrócra. Beszélgettünk, nevetgéltünk, mint akik több éve házasok. Amikor vele vagyok, érzem, hogy élek.. Hogy boldog vagyok. -Min gondolkozol?-kérdezte Jackson miközben én a mellhasán feküdtem. -Az élet nagy dolgairól.-hangsúlyoztam a "nagy" szócskát. -Igazán?-nevetett Jack. -Lehetne egy kérésem?-Persze. -Mi lenne, ha csak élveznénk a pillanatot? -Semmi beszéd, tettek, csak te meg én. -Ahogy akarod!-simogatta a hátam. -De azt még el kell mondanom, hogy mindennél jobban szeretlek! -Én is szeretlek!
***
A délután lassacskán eltelt, a nap ragyogását felváltották a felhők. Ültem a szobámban. Gondolkodtam. Mióta Jackson hazahozott mást se csinálok. Folyton az a furcsa álom jár a fejemben. Miért? Miért álmodom mindig ugyanazt? És mi jelentősége van? -Kat!-ábrándított ki édesanyám kiáltása. -Megyek már! Leszálltam az ágyamról, a takarót gondosan visszahelyeztem a helyére, majd leindultam a nappaliba. -Itt vagyok! Mikor leértem apát találtam, karba tett kézzel, mellette anyám ült a kanapén. -Történt valami?-ráncoltam a homlokom. -Tudod, az a dolog amiről beszélni szerettem volna..-kezdte apu. -Bökd már ki!-Sokkal rosszabb, ha váratsz!-nevettem, amit egyikőjük sem viszonzott. -Kaptam egy lehetőséget és szeretnék élni vele.-folytatta apa. -Miféle lehetőséget? -A főnököm előléptetett. -Apu!-rohantam oda hozzá és szorosan átöleltem. -De hisz ez csodálatos! -Erre vártunk!-lelkendeztem. -Igen, de..-szólt anyu. Apádat áthelyezték.
-Skóciába.. -Egy fontos ügyfél ott lakik és nagy az esély rá, hogy üzletet lehet vele kötni. -Hogy?-bújtam ki apa öleléséből. -Anyád azt akarja mondani, hogy..el kell költöznünk innen, Skóciába.
-Micsoda?! -Igen, nézd megkaptam a lehetőséget amire vártam és nem akarom elmulasztani. -szólt apa. -És én? -Rám nem gondoltatok?! -Ez.. -Lehetetlen! -Apáddal úgy gondoltuk, ez a legjobb megoldás. -Legjobb megoldás? -Fel sem fogom miket beszélsz, anya!-kiáltottam. -Végre, az életben egyszer sínen van az életem, boldog vagyok és hagyjam ezt hátra? -Hogy mondjam meg ezt Jacksonnak? -Hogy?!-törtek elő a könnyeim. Erre a kérdésre viszont nem kaptam választ. -Tönkre teszitek az életem! -És észre sem veszítek. -Mikor indulnánk?-csikorgattam a fogaimat. -Egy hét múlva.-válaszolt apa. -Ez vicc! -Egyetlen hét alatt hagyjam hátra az eddigi életemet, a szerelmemet.. -Kicsim én..-kezdte anya. -Anya, kérlek! -Hagyjatok békén!-rohantam el könnyezve, meg sem állva a szobámig. Beértek, becsaptam az ajtót és elfordítottam a kulcsot a zárban. Háttal nekidőlve az ajtónak zokogtam, majd egyre lejjebb csúsztam míg el nem értem a padlót. -Katerina!-kopogott apa. -Nyisd ki az ajtót! -Ez nem megoldás! -Akkor még is mi?-kiáltottam vissza. -Mi lehet a megoldás ebben a helyzetben?-csuklott el a hangom..
Katerina Polsen
Hűvös szellő cirógatta arcomat, könnyed esőcseppek folytak végig kezemem. Csak ültem némán egy kövön meredt szemekkel bámulva a tájat. A tengert, a sziklákat, mintha most láttam volna őket először.
Mély levegőt vettem, felhúztam a lábam a mellemig és kezemmel körülfogtam. Próbáltam minden apró zajt vagy hangot kizárni a fejemből. Lassan becsuktam szemeimet és a táj, amit elképzeltem sokkal gyönyörűbb volt ennél. Egy tisztás telis-tele virágokkal, gyengén melengető napsütéssel. A rét közepén feküdtem bámulva az egyre csak haladó felhőket. Hangokra lettem figyelmes, így hirtelen felkaptam fejemet. Körülnézve a tisztáson megpillantottam drága édesanyának, egy furcsa köntös szerűségben. -Anya?-kérdeztem halkan. Azonban ő nem válaszolt. Felálltam és közelebb igyekeztem hozzá. Amint közeledtem eddig fénytől nem látott arca tisztulni kezdett, de koszos és véres volt. A köpenynek hitt "ruha rajta szakadt volt és gyűrött. Egy halotti lepel volt.-Anya?!-kérdeztem ismét félőn. Megtorpantam. Zilálva vettem a levegőt, éreztem, hogy szívem gyorsabban ver a kelleténél. Pislogtam párat, hogy tisztábban lássak. Abban a pillanatban máshol voltam. Egy sötét erdő közepén, éjjel. Össze-vissza forogva kerestem a kiutat, a menekülési lehetőséget. Rohantam a fák között, míg meg nem botlottam egy kiálló fagyökérben. Fájdalmaimat elnyomva, próbáltam meg felállni, sikertelenül. Fejemet felemelve pillantottam körbe ismét, amikor megláttam egy fényes női alakot, aki intett, hogy kövessem. Összeszedve magamat, felálltam, kifújtam a maradék levegőt tüdőmből, hogy frisset szippanthassak. Lassan, apró lépésekkel indultam el a női alak után. Hosszas gyaloglás után a nyirkos erdőben elveszve egy faházhoz vezetett engem. Lepukkant volt, épp hogy megállt a "lábán". A női alak intett, hogy lépjek be az ajtón. Magam sem tudom miért, de engedelmeskedtem neki. Beléptem a házba, és egy hűs fuvallatot érezvén összerezzentem. Tovább sétáltam, követve a "vezetőmet". Felértünk az emeletre, ahol is egy kis szobába invitált engem. A szoba csupa mocsok és vér volt. A falba különös felirat volt festve. vérrel..MONDTAM, HOGY MEGTALÁLLAK! Éreztem, hogy arcomra a félelem különböző árnyalatai ülnek ki, szemeimet forgattam zavarodottan körbe-körbe. Mindenhol vér!! Ránéztem kísérőmre, aki lehajtott fejjel és egy sóhaj kíséretében mutatott az ablak felé. Tudtam, hogy nem szabadna odanéznem, de a kísértés erősebbnek bizonyult a józan eszemnél. Tekintetem édesanyám vérbe fagyott holttestével találta szembe magát.-Neeeemm!-Anyaaa!..
A francba!-ébredtem morcosan az ágyamban.
Megint egy rémálom.. Ugyanaz a rémálom. Lihegtem egy kicsit, majd végre tudomásul vettem, hogy még mindig magam vagyok és még mindig otthon vagyok. Az szülővárosomban Brixham-ben, a szüleimmel közös házunkban, a szép szobámban, egy egyszerű ágyban. -Hál'Istennek!-suttogtam. Lenyugodtam, és kikeltem az ágyból és a szekrényemhez léptem, azon gondolkodván mit vegyek fel ma. Az utolsó tanítási napon. A választásom egy egyszerű kék ujjatlan felsőre és egy boleróra esett kiegészítve egy sima fekete farmerrel és egy tornacipővel. Gyorsan felöltöztem igazítottam egy keveset göndör fürtjeimet és lesiettem reggelizni. Mikor leértem már egyben volt a család. -Jó reggelt!-köszöntem szüleimnek. -Jó reggelt Katerina!-érkezett a válasz. Édesanyám odajött hozzám, megsimogatta az arcom, majd adott egy puszit a homlokomra. -Hogy aludtál? -Szörnyen..-válaszoltam. -Miért?-Baj van?-csillant fel aggodalommal teli szeme. -Nincs.-nyugtattam.
-Katerina!-szólt hozzám édesapám. -Lenne itt valami amit meg kellene beszélnünk.. -Mégis micsoda?-értetlenkedtem..
