11.éjszaka - Mélyvíz

Drága olvasóim!
Borzasztóan hálás vagyok a sok pozitív kommentért! Nagyon jól estek! Valamint köszönöm a 25 feliratkozót is, remélem mindenkinek megfelel az írásom! 
A mi kis Katherinünk teljesen össze van zavarodva, azt sem tudja mit gondoljon a titokzatos Ethanről. És ezen még valami még nagyobbat fog dobni, amit főhősünknek szintén nem szabadna tudnia, de ő még is csak beleugrik a mélyvízbe!
Kellemes olvasást, komizni, pipalni ér, hogy tudjam érdekel titeket!
Csók: Leonora S.

Katerina Polsen

Az aranyló napsugarak körkörösen világították be a szobát. Kellemesen meleg érzést keltettek bennem, nem akartam, hogy vége legyen.

Derült volt az ég, sehol egy felhő, ami kifejezetten ritka volt, legalább is itt lévő tartózkodásom alatt egyszer sem láttam ilyet. A nap lágy sugarai kissé megtörtek a fák rökönyös ágainak, gallyainak köszönhetően. Lassan már vagy tíz perce néztem az ámulatos tájképet, amikor az érdeklődésem más ismeretlenebb dolgok iránt erősebbnek ígérkezett. Nagyokat ásítottam, miközben kiemeltem magamat az ágyból. Ezúttal nem az zavart, amit álmodtam vagy ami tegnap éjjel történt. Nem. Hanem ez az elviselhetetlen zaj, ami már két órája nem hagy aludni. Bevetettem az ágyat, majd az éjjeli szekrényemhez sétáltam, hogy megnézzem mennyi is az idő. Az óra mutatója, kereken delet mutatott. Nem most kellene tartani a sziesztát? Úgy látszik a zaj keltői ezt nem így gondolják.. Összeráncoltam a homlokomat, majd úgy döntöttem, mint szinte mindennek, ennek is magam fogok utána járni. Mielőtt belevetettem volna magam a kémkedésbe, a szekrényemhez ballagtam, hogy felöltözhessek. Keresgéltem a ruhák között a megfelelő ruhadarab után kutatva. Nem sokára meg is találtam egy egybe részes combig erő szoknyában, aminek hullámos rojtok díszítették az alját és nem mellesleg neon színű volt. Vettem hozzá egy vastag fekete harisnyát, egy bolerót és az elmaradhatatlan bokacsizmát, majd kiindultam a folyosóra. A máskor kietlen folyosókon most zajlott az élet, szolgák és inasok rohangáltak mindenfelé. Egyik szobából a másikba, le a lépcsőn s fel a lépcsőn. -Hé!-szóltam oda az egyiknek, aki majdnem rám öntötte a kezében tartott virágot, a vízzel együtt, ami a vázában volt. A pasas nem szólt semmit, szerintem észre sem vette, hogy nekem jött, akkora volt a virág a kezében. Ámultam jobbra-balra, figyeltem az eseményeket. Lesétáltam a hatalmas csigalépcsőn és a nappalinak is mondható tágas térbe értem, ahol a nyüzsgés még inkább fokozódott. Szemeimet végigvizslattam, a termen, ismerős arcok után kutatva. De nem leltem egyet sem. Sem anyámat, sem apámat, még Francis idióta képét sem láttam. Őszintén szólva, nem is hiányzott. A kíváncsiságtól vezérelve, ami egyébként már párszor bajba vitt, leindultam a lépcsőn. Itt sem voltak sokkal kevesebben, mint a folyosón, mire eljutottam a könyvtárig, átverekedve magam a hatalmas tömegen, szerintem bele telt egy óra is. Beléptem a könyvtár hatalmas faajtaján, itt végre csendesedett a zaj valamint az ember sereg is kellően eloszlott. Furcsa, de az első gondolatom, az volt, hogy talán itt végre meglelem Francis-t.. 
-Ahhoz képest nagyon nem így lett. Bementem a könyvtár plafonig magasodó sorai közé, egyesével, de nyomát sem leltem. Mindenhol körbenéztem, elindultam a kőből kirakott  kandallóhoz, de ott sem találtam. Jobbra könyvek, balra könyvek, mindenhol könyvek. Jézusom! Elindultam kifelé, de a folyamatos dejavu érzésemtől, elég nehezen találtam ki. Mire kikecmeregtem eltelt jó néhány perc. Éppen akkor érkeztem, amikor munkások feltettek egy hatalmas szalagot, amin ez a felirat díszelgett : Köszöntő Bál. Akkor esett le az a bizonyos tantusz. Basszus, tényleg, ez ma lesz! A picsába! Már bocsánat. Teljesen kiment a fejemből, pedig tegnap még tudtam! Miért pont ma? Azt hiszem ma nagyon nem vagyok, bulizós, ismerkedős hangulatban. Főleg a tegnap este után. Épp elég meglepetés fogadott ott, nem kellenek még az udvariaskodó nyálas emberek. Apropó tegnap este! Amint nézegettem a feliratot, szemem a létrán álló munkásokra tévedt, ahol Ethan-t véltem felfedezni.

Egy ideig rakosgatta, a szalagot, hogy minél pontosabb arra a helyre tegye, ahova tenni-e kell. Hátranézett és mintha milliméter pontossággal tudta volna hol állok, pontosan abba az irányba nézett. Megvető nézéssel néztem rá, mire ő állta a tekintetem, s szintén megvető, de mégis más tekintettel 'felelt' vissza. Borostyán szeme, kissé szürkének látszódott a fények hatására, de ugyanazt a merev, fagyos szempár nézett vissza rám, amit már megszoktam. Nem különösebben érdekelt mit gondol, vagy gondolt rólam, számomra csak egy őrült, aki a sérülései miatt rémeket lát. Egy igen értelmesnek tűnő variációval előállt őrült. Mármint a gyilkosságokat illetve. Hallottam már, koboldokról, kísértetekről, vörösen szemmel izzó farkasokról, de ez. Nem is tudom, ez a 'fekete macska vagyok gyilkolni akarok' dolog valahogy nem stimmel. Lehet, hogy morfium helyett inkább egy jó nagy adag lónyugtatót kellet volna beadni neki. Erről jutott eszembe, az a kis papír, ami  az éjjeliszekrénye tetejére volt ragasztva. Mondták, már, hogy a kíváncsiságom fog sírba vinni, de úgy döntöttem, hogy ha beledöglök akkor is megnézem, mi van benne. Meg kell kicsit ismernem, ha már ide vagyok 'kötve' ehhez a helyhez. 
-Jó reggelt! -ugrasztott ki a gondolataimból egy női hang. 
Annyira megijedtem, hogy majdnem egy métert ugrottam. 
-Hé, ennyire nem vagyok ijesztő!-mosolygott anya. 
-Jobbat! -válaszoltam. 
-Kicsim, -fogta meg az arcomat- rossz kedved van? 
Tegnap rendesen kiosztom őket, most pedig hirtelen eszébe jut, hogy van egy lánya? Lehet, hogy gyakrabban kéne ezt csinálnom. 
-Elég nagy itt zaj, nem tudtam aludni. 
-Hogy mi? -Szar a hajad? 
Na erről beszéltem. 
-Mondom, nagy a zaj!-kapcsoltam magasabb frekenciára. 
-Jah, hogy a zaj! -húzta fel a szemöldökét anya. -Hát igen, nagy most itt a nyüzsgés, a kastélyi rokonok miatt. 
-Ne is mondd! -motyogtam. -Semmi kedvem játszani a kedves, aranyos 'rokon' kislányt. 
Mert ugye az 'úr' kitalálta, hogy nekem rokont kell játszanom.. 
-Mi? -grimaszolt anya. 
-Semmi! -Kimegyek levegőzni!-kiabáltam. 
-Rendben, menj csak, addig megkeresem apádat! 
Pár pillanat múlva, már el is tűnt a tömegben. Hátranéztem még egyszer a létra tetején álló Ethanre, aki végig minket, ha úgy tetszik 'kukkolt', majd kimentem a kastély elé. Ami megint csak nem volt karikacsapás.. Végre!  A melegből, a hűvösbe értem, ami különösen jó hatást tett rám. Lehetett vagy tizenöt fok, ugyanis, amikor lélegeztem a leheletem látszódott a levegőben. De nem bántam. Legalább egy kicsit 'befagyott' az agyam és pár percig nem kellet gondolkoznom semmin. Leültem a lépcsőre, de csak rövid ideig, nehogy felfázzak. Hűvös fuvallat járta végig a testemet, hajamat jobb oldalamra fújta a szél. A nap is kibukkant, néha, néha, mintha csak a tájról mondana mesét. Hamar meguntam az üldögélést, így elindultam hátra, a szökőkút felé, ahol letértem az ösvényről és rátaláltam. Nem akarom kimondani többet a nevét, csak ha feltétlenül szükséges. Remélem most nem akadok bele egy élő hullába!  Befordultam a kastély sarkán, és meg sem álltam a kútig. Alaposan megnéztem a fehér márványból lévő kutat, ami egy szerelemes párt ábrázolt, amint összebújva ülnek és kémlelik a tavat. Akaratom ellenére is eszembe jutott Jackson, a vele töltött pillanatok, az összebújások a mezőn, az ágyban.. Igen tudom, hogy el kell felednem, de ez nem megy egy hét alatt! Körülbelül annyi ideje vagyok itt, plusz még az utazás is egy nap volt. Könnyek gyűltek a szemembe, de egy határozott mozdulattal le is töröltem. Nem gyengülhetek el. Többé nem. Miatta nem. Ha jobban belegondolok, nem ért annyit ez a kapcsolat, hogy így kiboruljak miatta. Lehet, hogy szerettem, de ez a dolog az ő feléről sosem volt biztos. Legalább is számomra. Kitudja? Talán jobb is így. Végig simítottam a kezem a hideg márványon. Annyira sima, egyenletes volt és szép is. Fejemet oldalra döntöttem, mert szemem kiszúrt egy kicsi, halvány feliratot, ami a masszív márványba volt vésve. 'Ha az utat keresed a pokolhoz, ne keresgelj! A megfelelő pillanatban ő keres fel majd téged!'

-Ez meg a fenét jelenthet? -Valaki nagyon másnapos volt amikor ezt irhatta! -Kisasszony! 
Bassza meg! Felkaptam a fejem,  á Francis, már kezdett hiányozni! Na jó, ez így hülyén hangzik..
-Igen, Francis? -Kisasszony csak, hogy megtaláltam! -Előre jár már az idő, készülnie kellene! 
-De hát, csak este lesz a bál, nem? 
-Igen, de jobb lenne, ha már most neki látna. 
Ezzel most az akarja mondani, hogy szarul nézek ki?!
-Rendben, de pontosan mikor is veszi kezdetét a bál? -léptem közelebb. 
-Este, pontban nyolc órakor! -A család tagjai bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és nem lenne kellemes, ha most találkozna velük. -Hisz, nem is tudja mit mondjon.. 
Ebbe aztán beletrafáltál, haver! 
-Igen, valóban. -De az este folyamán, ha majd megismerkedem velük, -nyögtem ki- akkor mit mondjak, Francis? -Fogalmam sincs erről az egészről!
-Öö, majd mielőtt kezdetét venné az este, benézek magához és megbeszéljük, rendben? 
-Tőlem! 
-De most mennie kell!-sürgetett, amit a kezeivel is kifejezett. 
-Jól van, megyek már! 
Vissza indultunk a kastélyba, fortyogtam a dühtől, hogy ilyen szarságokon kell részt vennem. Mi értelme? Hisz szép az idő! Akkor minek hálálkodnak?!  Felsiettünk a lépcsőn, amikor is motor hang ütötte fel a fejünket. Lemaradva Francistől, magam mögé pillantottam, amikor is egy hatalmas fekete autót pillantottam meg. Mi a rosseb?! Csak nem maga a királynő?-jutott eszembe a vicces gondolat. 
-Kisasszony!-szaladt vissza az inas. -Megjöttek! -Kérem menjen fel a szobájába! 
-Nyugi! -Nem kell rángatni, megyek magamtól is..-forgattam a szemeimet. 
Francis-t otthagyva, beléptem a terembe, ami szinte teljesen kiürült. Bár még nem volt kész, egy csomó díszítés hiányzott róla. De tökéletesen üres volt. Épp ez kellett nekem! Az egyenes irány, helyett kapásból jobbra indultam vissza a gyengélkedőre. Menetirányosan haladtam, tudtam, hova kell mennem. Elértem Ethan szobáját. Óvatosan belestem a kis ablakon, amiről azt sem tudtam, hogy eddig ott van. Üresség jobbra, üresség balra. Egyszerűen fogtam magam és benyitottam. Egyből a szekrény felé vettem az irányt. Úgy éreztem magam mint egy betörő, és meg kell mondjam baromi izgalmas volt! Vigyázva szedtem le a ragasztott papírt, hogy majd még vissza tudjam tenni azt. Kicsomagoltam a kissé kopott levélszerű dolgot, majd olvasni kezdtem.

"Drága Tessa! (Ryan Star- Losing Your Memory )
Olyan sok ideje már,hogy nem találkoztunk. Nem tudom, hogy vagy, merre vagy és azt sem, mit történt veled azóta, hogy ott kellett hagyjalak azon a napon. Nem tudok rólad semmit és ez egyszerre terheli lelkem, és egyszerre éberen is tart. Figyelem a helyet, ahogy parancsba adták, s érzem közel vagyok a megoldáshoz. Bármi, vagy bárki is van itt, megfogom találni és megfogom ölni! Meg kell bosszulnom Jonnyt, Michealt és a többieket, akik életüket vesztették három éve. Ismerem a kötelességemet, de az, hogy már régóta nem találkoztunk egyre jobban gyengíti a tisztánlátásomat. Tudom, hogy megígértem, csak akkor kereslek, ha rátaláltam a lányra, de szívem egyre nagyobb késztetést érez arra, hogy használjam a sárkánymedált. Remélem már nem kell sokáig várnom, remélem soha nem vesztem el az emléked, és nagyon remélem egyszer lesz majd erőm ezt a levelet elküldeni neked.
                                                        Szerető bátyád: Ethan

A sorokat olvasván, hatalmas döbbenet ült ki az arcomra. Alig két hete írta, szóval, nem hiszem, hogy változott volna valami azóta. A szíve tele van keserűséggel és fájdalommal. Az élete csak egy dologról szól, hogy teljesítese a rá ruházott feladatot. De mégis kinek? Valami szektának? Kezdek megbolondulni.. Túl sok itt a megválaszolatlan kérdés..

Sárkánymedál? Mint valami filmben.. Ha jobban belegondolok, mintha láttam volna egy hasonlót Ethan nyakában. Rá kellene kérdeznem. Tudom, hogy vannak olyan dolgok, amikről jobb nem tudni, na jó hagyjuk a szent beszédet! Erről rohadtul nem kellett volna tudnom! Van egy húga, van egy kötelessége. Azért van itt, hogy megtalálja a gyilkos öhm lényt. Létezik ilyen?

Ezer és ezer kérdés halmozódott fel bennem, amiket tudtam nem tehetek fel, hisz akkor lebuknék, hogy kutakodtam. Vissza helyeztem a levelet pontosan úgy, ahogy találtam, majd gyorsan kisurrantam. A tudatlanság és a szégyen vegyesen verte a fejem, belülről tépve szét engem. A tudatlanság, hogy nem értek semmit, ami Ethannel kapcsolatos, és a szégyen, hogy nem úgy viselkedtem vele, ahogy illett volna. Sajnáltam. Sajnáltam amiatt, amit át kellett élnie, sajnáltam azért mert nem találkozhat a húgával és sajnáltam mert nem hittem neki. A fenébe is! Felbaktattam a csigalépcsőm, egészen a szobámig, majd magamra csuktam az ajtót. Leültem az ágyamra és gondolkodtam. Mindenen. Nem sokra jutottam, de arra biztos, hogy kifogom deríteni mi folyik itt! Vagy Ethannel vagy nélküle!

 Amint ezt tisztáztam magammal, kifeküdtem az ágyon. Nézegettem a plafont, kerestem benne a hibát. De nem volt..  Már majdnem elbóbiskoltam, amikor cipő csikorgásokra és beszélgetésekre éleződött a fülem.  Nem tudtam, ki volt az. Felugrottam az ágyról, odasettenkedtem az ajtóhoz, fülemet gondosan az ajtómra tapasztottamét. Két harsány férfi hang váltakozott folyton-folyvást. Ezt sem kellene, megtudnom-figyelmeztetett  a belső hangom- hiába. Kiakartam nyitni az ajtót, de kezem nem tapadt a kilincsre. Nem szóltam semmit, lélegzet visszafojtva hallgattam minden apró szavat, s mondatot. Miről beszélhetnek?!.. Talán  most már én  is tisztábban láthatok?