Drága, egyetlen olvasóim!
Tudom, hogy nagyon sok volt mostanság a szünet, de egyszerűen nem volt időm blogolni, egyéb elfoglaltságom miatt. De most újult erővel tértem vissza, ugyanis a négynapos szünet alatt öt fejezetet is tudtam írni, ami boldoggá tett. Remélem tetszeni fog a fejezet, melyben jelen lesz a pikantéria a düh és az izgalom a tetőfokára fog hágni!
Kellemes olvasást!
Pipáljatok, komizzatok!
Xoxo, Leonora S.
Katerina Polsen
Köszönöm.-feleltem. Egyébként mióta szokásod tőrökkel a kezedben ártatlan lányokat nekinyomni a falnak?
-Bárki lehetett volna, nem csak te.- tette le a az imént említett tárgyat az ágyra.
- Amúgy is, mióta szokása az "ártatlan" lányoknak, éjjelente, sebesült férfiak szállására rohangálni? Oké, egy pont oda..
-Már mondtam, csak megakartam nézni, hogy jól vagy-e.-grimaszoltam.
-Nos, mint látod, nem haltam meg. -ült le nehézkesen az ágyra -úgyhogy rendkívül rendes lenne tőled, ha most kimennél a szobából.
-Ha meglátnak itt, nekem lesz bajom belőle! Szemeim követték minden mozdulatát, ajkam, akaratom ellenére szétnyílt. Nem is figyeltem mit mond, csak a "látvánnyal" voltam elfoglalva. Hosszú, erős karok, finom arcvonás, igéző szemek..
-Hallod amit mondok?- zökkentett ki ámultságomból.
-Átvérzett a kötésed. -próbáltam meg leplezni, hogy semmit sem hallottam.
-Hogy?
-A kötésed..átvérzett. -mutattam, a vérrel borított gézre. -Nem érdekes. -mondta -majd bekötözöm. Látván, hogy nem fest valami jól, erőt vettem és közelebb léptem hozzá, majd leültem az ágyra. Mondjuk érdekes, hogy alig áll a lábán, de az könnyedén nekinyom a falnak, egy tőrrel a kezében! Férfiak..
-Segítek!
-Nincs rá szükségem!-jelentette ki.
-Ha nem kötözöm újra, elfog fertőződni és akkor feladhatod a terved, hogy a frászt hozd rám azzal az izével. -böktem a vasdarabra. Szája gyengéd mosolyra húzódott, de arca jól rejtegette. -Engedd, hogy segítsek! Arca izmai elernyedtek, s némám bólintott. Óvatos mozdulatokkal felhúztam a pólóját. Ezzel együtt látni véltem, izmos felsőtestét, de egyben a gennyedző sebet is. Lepiszkáltam róla a kötés, majd az ágy szélére tettem.
-Merre találom a fertőtlenítő szert?
-Az éjjeliszekrényben biztos találsz. -válaszolt. Hát nem ártana! Végül is ez egy gyengélkedő! Az éjjeli szekrényhez léptem, leguggoltam, majd kitártam. Két egymás alatti polcon kutattam, kezemmel végigmértem mindent. Bele is akadtam a fertőtlenítőszerbe és meglepetésemre, morfium is volt. Kihelyeztem a szekrény tetejére, majd visszatértem a polcokhoz, némi gézt keresve. Amint kutattam a kezemmel, éreztem, hogy az alsó polc tetejéhez, egy papírdarab volt hozzáragasztva. Kíváncsi természet lévén, azonnal kivettem volna a papírt, de mivel tudtam, hogy a mellettem két centire ülő férfi engem vizslat, nem próbálkoztam vele. Kár..
-Meg is van!- emeltem fel a hangom, majd az orvosi szerekkel a kezembe visszaültem az ágyra. Gondosan kibontottam a fertőtlenítőszert és a gézre öntöttem, hogy megszívja magát.
-Ez valószínűleg fájni fog!
-Hozzászoktam már a fájdalomhoz. Egy pillanatra felnéztem a hang tulajdonosára, majd a gézt a sebre helyeztem. Hangos szisszenés volt a válasz rá. Előre szóltam!
-Igyekszem óvatosan és gyorsan csinálni!- nyugtattam meg, bár erre nem volt semmi szükség.
A szisszenésem kívül, olyan nyugodtan tűrte, mintha már vagy kétezerszer átesett volna rajta.
-Kész is!- a morfiumra pillantottam.
-Szerintem jobb lenne, ha ezt te magad csinálnád. Semmi válasz nélkül elvette az injekciós tűt, és kimérte az üvegcséből a megfelelő mennyiséget. Felemelte a tűt és teljes erőből telenyomta a vénájába. Tátott szájjal figyeltem.
-Mi az?- kérdezte meglepődötten.
-Semmi! -ráztam meg a fejem -Én csak.. semmi tényleg!.
-Értem. Lepillantottam és a maradék gézzel bekötöztem a sebet.
-Így!-simítgattam.
-Köszönöm, de most már tényleg el kell tűnnöd innen, mert az én fejemre hozod a bajt!
-Ne aggódj, nem rontom itt a levegődet!-grimaszoltam.
Felálltam az ágyról és kifelé lépkedtem, majd megtorpantam nem sokkal előtte.
-A nevedet azért megtudhatnám?
-Ethan.
-Milyen Ethan?-Ethan a "rádhozomafrászt"? -kérdeztemn kíváncsian. Arcizma megfeszült, de aztán hamar el is ernyedt. Könnyed mosollyal nyugtázott mindent. Bele ment a játékba!
-Nem. -Ethan Nightmare. -felelte, majd nagy nehezen felállt az ágyról.
-Nos, Ethan, ha lehet ne rohangálj egyedül félholtan az erdőben, mert legközelebb nem fogok arra járni!
-fordultam meg, majd színpadiasan távoztam. Hiába voltam háttal neki, éreztem mosolyát a bőrömön. Kiléptem a folyosóra, majd csendben lépkedtem arra felé, ahonnan jöttem. A némaságban egyszerre, csak megszólalt az óra kattogó hangja, amely olyan volt, mint édes álom közben az ébresztő. Hármat kongott, mire annyira megijedtem, hogy majd kiugrottam a bőrömből. Francba! Olyan gyorsan fordultam meg a tengelyem körül, mint egy ringlispír. Felemeltem a fejem, egészem a hatalmas és egyben ósdi óra felé. Pontosan hét órát ütött. Oh ne! Ha elkések a vacsoráról, Francis megöl! Kapkodtam a lában, és saját meglepődöttségére, nem sokkal később már a nappaliban is voltam. A lépcsőhöz siettem és úgy tettem, mintha akkor érkeztem volna le. Éppen jókor, ugyanis pár pillanattal később, Francis-t fedeztem fel, magam előtt.-Kisasszony, maga merre járt? -Pontban hétkor van vacsora! Úristen! Mintha a második anyám lenne!
-Sajnálom. -szóltam.-Kicsit elaludtam.
-Nem gond, de ha kérhetem, legközelebb pontos legyen! -Most pedig jöjjön, a szülei már várják. Francis intett, hogy menjek utána. Elvezetett a lépcső mögé, ahol egy hatalmas ajtó nyílt.
-Kérem! -hajolt meg Francis, miután kinyitotta az ajtót.
Nem tudtam eldönteni, hogy csak a szemem káprázik vagy tényleg ennyiféle csillogás volt-e az étkezőben. Hosszúkás alakú volt a terem, mondhatni téglalap. A bal oldalon olaj festmények teljes sokasága, mindegyiken egy-egy arckép. Valószínűleg a kastély előző grófjai. A jobb oldalon hatalmas ablakok, hosszú bíbor függönyökkel, amik gondosan be voltak húzva. A terem közepén, szintén hosszú asztal volt, rendre megterítve. A terem közepén pedig egy üvegből készült, gyertyákkal teli csillár lógott. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit nézzek. Körbe-körbe nézelődtem, míg végül megpillantottam szüleimet, amint lelkesen falatoznak.
-Öhm, Francis?-súgtam oda az említettnek.
-Igen, kisasszony?
-Ha csak mi eszünk, miért van megterítve, vagy hatvan embernek?
-Pusztán egy régi szokás miatt.-felelte. -A skótok hisznek a túlvilági létben. -Ilyenkor, együtt étkeznek az elhunyt, rokonaikkal, szerelmükkel.
Aranyos..
-Így már értem, köszönöm!
-Kérem!-szólt, majd távozott.
Ott álltam az ajtóban, de valahogy nem volt kedvem, hogy belépjek rajta. Sajnos azonban észrevettek..
-Katerina! -Gyere, egyél! -szólt anya, olyan hangerővel, hogy szerintem még a szomszédos országban is hallották. Nem szóltam, csak odasétáltam az asztalhoz és leültem anya mellé, szemben apával. Az ételre néztem, amiről akárhogy is próbáltam nem tudtam megállapítani, hogy mi az.
-Kóstold meg, nagyon finom!-biztatott apa.
-Most inkább nem.
-Kérdeznék valamit.
-Mondd, csak, drágám. -szólt apa.
-Teljesen őszintén és félreértetlenül, meddig kell még itt maradunk? -Nem tudom, de nem mostanában látod Angliát, az biztos -felelte apa közömbösen.
-Ennyi?-kerekedett ki a szemem. -"Nem mostanában látod Angliát"?
-Mit kéne még mondanom?
-Nem tetszik a hely, kicsim?- szólt közbe anya.
-Nem anya, egyáltalán nem tetszik!-pattantam fel a székből.
-Vissza akarom kapni a régi házunkat, Jackson-t! -Normális emberekkel akarok találkozni, nem pedig idióta, régies, hülye szokásokkal rendelkező skótokkal!
-Katherine, most már elég legyen!- állt fel az asztaltól apa.
-Szégyent hozol a fejemre a folyamatos hűvös, modortalan viselkedéseddel! -Mit fognak rólunk képzelni? -Addig maradunk itt, ameddig én jónak látom! -És van egy hírem: Te is itt maradsz, úgyhogy szerintem legyél alkalmazkodó, mert minimum ezt a nyarat biztosan itt töltjük!
Teljesen lemerevedtem. Soha egyszer sem beszélt még ilyen hangerővel velem. Mindig én kiabáltam, ő pedig némán hallgatott.
Lehet, hogy megváltozott? Lehet, hogy nem számít már neki a család? Kétségbeesetten pillantottam anyámra, de ő lehajtotta a fejét. Egyértelműen félt szembeszállni apámmal. Csendben felálltam az asztaltól és elindultam kifelé. Az ajtóban megálltan és búsan szóltam vissza.
-Csak..-csuklott el a hangom- vissza akarom a régi életemet. Otthagyva csapot-papot, kirohantam az életkőből és nem érdekelt, anyám "Katherinenéze" a hátam mögött. Felfutottam a lépcsőn, egészen a szobámig, majd beléptem és hagytam, hogy az ajtó becsapódjon. Behunytam a szemem, próbáltam lenyugodni..
***
A máskor hűvösebb szobát, kellemes meleg árasztotta el.
A kandalló tüze szaporán lobogott, ontva magából a meleget. Érdekesnek találtam, így megnéztem közelebbről, de az érzelmek még mindig túlságosan tomboltak bennem. Meglepődtem és egyben legyőzöttnek is éreztem magam. De ez így tarthat örökre. Senkinek nincs kedve napokig egy szobában búslakodni!
-Le kell vezetnem az energiáimat. -suttogtam.
De hogyan? Ebben a szarságban nem lehet semmit csinálni! Fel, s alá járkáltam, majd eszembe jutott, hogy hova szerettem volna menni, mielőtt meglestem volna Ethan-t. A Torony! Hát persze! Akár egy macska, néma csendben lopóztam ki a folyosóra, majd a végében lévő kis ajtóhoz. Óvatosan kinyitottam, de hangosan csikorgott. Ez nem lehet! Mielőtt valaki megláthatott volna, becsuktam és elinduktam a fel a csigalépcsőn. Nem sokára fel is értem. Egy újabb hosszú folyosóval találtam magam szembe.Ugyanolyan volt, mint ahol a szobám van, csak ez elhagyatott volt, mindenfelé szakadt függönyök, papírdarabok, törött asztalok, székek. És csak úgy mellékesen hideg volt. Borzasztóan hideg. A figyelmemet egy, nem messze tőlem lévő mahagóni ajtó vonta el. Nem haboztam, közelebb mentem, és lenyomtam a kilincset. Azonban hiába dőltem az ajtónak, az meg sem mozdult. Csodálatos.. Hátrébb léptem pár lépést, és már már lendületből akartam nekimenni, amikor egy erős kéz a falnak nyomott, és kés villant a torkomhoz.
-Ne sikíts!..
