3.éjszaka -Sebzett szív és miegyébbek

Katerina Polsen

Könnyeden sétáltam, róttam az utcákat a napsütésben. Hűsítő szellő lobogtatta hajam, s hűsítette az arcomat. Egyik lábamat tettem a másik után, zavarodottan néztem előre. Mit mondjak neki?  Hogy kezdjem?-ilyen és ehhez hasonló gondolatok terhelték a lelkemet. Megpróbáltam minél jobban felkészülni erre, de..egyszerűen nem lehet. Nem lehet csak úgy eldobni a szerelmet, elmenni, aztán soha többé nem vissza nézni.  "Szeltem" a métereket, már majdnem ott voltam.. Jacksonéknál. Így jobban visszagondolva kellet volna egy kis szíverősítő, némi ital formájában.  Egy kis vodka, egy leheletnyi whisky, furcsa, de életet menthetett volna. Az enyémet. Megkönnyebbítette volna ezt a teljes képtelenségnek tűnő dolgot.  Az utolsó utcán kanyarodtam be, amikor éreztem, hogy vérnyomásom az egekbe szökik, szívverésem megüthette a háromszázat percenként. Kezdődik! Megpillantottam a két emeletes, modern családi házat, gyönyörű szép fehér kerítéssel, gondosan lenyírt fűvel, kerti törpékkel. Hm. Mindig is adtak a külcsínre.. Kinyitottam az apró fehér kis kaput,  beléptem majd becsuktam magam után.  Az utolsó lépéseket tettem az ajtó felé, annyira izgatott voltam, hogy csak a magassarkúm kopogását hallottam. Fellépkedtem az apró kis lépcsőn, magamban elmosolyodtam, hogy ügyesen vettem az akadályt. Az ajtó elé léptem. Most vagy soha!-vettem egy mély lélegzetet, majd csöngettem. -Megyek már!-hallottam egy enyhén rekedt, érces hangot. Jackson.. Tárult az ajtó s szembe találtam magam magával a sorssal. Azzal, akit bármennyire is nem akarok, ma meg kell bántanom. -Szia!-köszönt hatalmas vigyorral a szája szélén. -Szia!-nyögdécseltem. -Mi szél hozott erre?-Jackson beszélnünk kell.-jelentettem ki nyersen. -Öö persze gyere csak beljebb!-tárta szélesebbre az ajtót, hogy beléphessek. -Zavaromban lefelé bámultam, nem mertem a szemébe nézni. -Ki volt az?-termett ott hirtelen Jakson édesanyja. Szemem egy pillanatra találkozott az ő borostyán szemével, de megpróbálván kitérni a szemkontaktus elől, lesütöttem a szemem. -Áá Katerina! -Micsoda meglepetés! -Örülök, hogy ismét találkoztatunk, intett nekem egy kis lisztel "díszített" kezével. -Én is örvendek Mrs Grey!-mosolyogtam. -Minek köszönhetem a látogatásodat? -Beszélnem kell a fiával.-fordultam az említett felé. -De ugye nem vagy terhes?-formálódott a szája egy hatalmas "Ó" betűre. -Mama!-nézett rá Jackson szúrós szemmel. -Miaz?! -Nem Mrs.Grey nem vagyok terhes.-mosolyogtam erőltetetten. -Akkor jó, mert egyenlőre nem terveztem nagymama lenni!-kacagott fel, majd megtörölte a homlokát, ami így igencsak lisztessé vált. -Na jó akkor mi fel is megyünk!-jelentette ki Jack, megtörve ezzel a kínos jelenetet. -Rendben, nem sokára kész a sütemény, gyertek majd le enni! -Oké, gyere Kat!-mutatta az irányt, mintha soha életemben nem jártam volna itt. Elindultunk felfelé a lépcsőn, amikor is Jackson édesanyjának már már hisztérikus hangját hallottuk meg.. Ismét..  -Aztán ne csináljatok semmi meggondolatlanságot! -Bocsi anya miatt, tudod, hogy milyen kis aggódó!-csukta be maga mögött az ajtót Jackson amikor már mindketten bent voltunk a szobában. Igazi "pasis" szoba volt. Rideg, kék falak, sötét függöny, kupleráj. Egy-egy elszórt ruhadarab a földön kiegészítve némi ételmaradékkal. -Semmiség.-válaszoltam. -Ülj csak le.-mutatott a könnyed franciaágyra, amit mindig is nagyon kedveltem. Igen, kedveltem, ugyanis volt szerencsénk néhányszor együtt aludni. De semmi több! Leültem, az egyik lábaimat a másikra helyeztem, majd gyengéden "csaptam" néhányat az ágyra, jelezve Jacksonnak, hogy üljön le mellém. A fiú, értve a célzást, leült mellém. Többször is megpróbáltam belekezdeni a mondandómba, de hangom folyton elakadt. -Kat, valami baj van?-olyan sápadtnak tűnsz.-simogatta meg az arcomat lágyan. Csodás! Gratulálok Katerina! Tökéletesen átlátszó vagy! -Hé..-fordította maga felé az arcomat, hogy a szemembe nézhessen. -Bármi is az együtt megoldjuk, érted? -Jackson én.. -Történtek pár dolog ez alatt a két nap alatt.-kezdtem bele eléggé nyögvenyelősen. -Miféle dolgok?-húzódott össze Jack szemöldöke, ami számomra sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége. -Sok minden megváltozott. 
-Megváltozott? -Ezt, hogy érted? -Ha hagynád akkor elmondanám!-feleltem kissé ingerülten. -Valami..itt legbelül,-mutattam a szívemre-eltűnt, érted? -Eddig volt valami, egy érzés, egy dolog, ami mára már megszűnt. -Katerina mit akarsz ezzel mondani? -Megrémítesz.-húzódott el mellőlem. -Jackson, az érzéseim irántad..Dobpergést! -Megváltoztak. -Mi?! -Várj, várj, várj, várj! -Te most szakítani akarsz velem? -Nézd, én sem így akartam ez közölni, de.. -De mi?!-pattant fel az ágyról. -Mégis, hogy jött ez most neked? -Nem egészen két napja még azt mondtad szeretsz!-üvöltözött, mire gömbölyű sós könnyek jelentek meg az arcomon. 

-Van valakid, ugye? -Erről van szó? Szemeimet végig lesütve "tartottam" s úgy zokogtam folyton folyvást. Látásom elhomályosult, orrom megtelt folyadékkal, amit szipogással próbáltam ellensúlyozni. -Nézz a szemembe ha hozzád beszélek!-rántott fel Jackson az ágyról. -Legalább mondd meg a nevét, légy őszinte, ha eddig nem voltál! -Nincs senki, érted?-kiabáltam a képébe. -Akkor? -Nem szeretlek és soha nem is szerettelek.-jelentettem ki szigorúan. -Semmi sem volt igazi, amíg együtt voltunk, minden illúzió volt csupán. 
-Felfogtad? -Ki vagy te és mit csináltál Katerinával?-nézett rám ártatlanul. -Az emberek változnak.-jelentettem ki nyersen. Elakartam indulni, hogy minél hamarabb kikerüljek ebből az őrületből, hogy végre vége lehessen. Azonban Jackson ezt nem így gondolta. Megragadta a karomat, és visszarántott, úgy, hogy pár centiméter különbség volt ajkaink között. Éreztem meleg, leheletét, szívének dobbanását. Az én szívem szabálytalanul lüktetett, lélegzetvételeim szaggatottá váltak. -Nézz mélyen a szemembe és úgy mondd, hogy nem szeretsz többé!-utasított. Összeszedtem maradék bátorságomat, tudván, hogy amit most fogok mondani megváltoztat.. Talán örökké.  Végiggondoltam az egészet, még egyszer majd kimondtam azt a két szót, ami egy korszak lezárása az életemben.

-Nem szeretlek! Tartottunk még a szemkontaktust egy ideig, aztán amikor Jackson felfogta szavaimnak súlyát, elengedett. -Viszlát, soha!-köszöntem el közömbösen, majd elhagytam a szobát és azon voltam, hogy minél hamarabb kijussak az "oroszlánbarlangból". Szaporán vettem a lépcsőket, miközben letöröltem az arcomra száradt sós könnyeket. Nem is figyelve az ismét tevékenykedő Mrs.Grey-re, "átsuhantam" a nappali  és elhagytam a házat. A lelkiismeret furdalás, ami idebenn gyötört, borzasztóan fájdalmas volt. Azt mondják mindenkinek van egy belső hangja, aki vagy ami, idő előtt figyelmeztet, megkímélve a helytelen döntéstől..  Az én belsőhangom belülről a szívem mellől, folyamatosan kiáltott, bár csak én hallottam. Miért tetted ezt Katerina?! Ő nem érdemelte volna meg! Összetörted a szívét! Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázott. Próbáltam kikapcsolni mindent, de nem minden pillanatban értem el..

                                              ***
                                                           
Egész nappal jártam a várost egy menedékhely vagy egy csendes, nyugodt környék után kutatva. Esteledett éppen, az utcák fénye épphogy elkezdett világítani. Egy parkban sétáltam, kezemet összekulcsolva melleim előtt, annak reményében, hogy így talán nem fázok. Az egész park kietlen volt, valamint csendes, amire vágytam is, de magassarkú cipőm kopogása folytonosan megzavart a csendet. Mivel elegem lett a folytonos járkálásból, így a a kietlen park egyik fapadján foglaltam helyet. Amint a Jacksonnal való beszélgetésemre gondoltam, könnyeim ismét utat törtek maguknak. Csak folytak le az arcomon és én nem tehettem semmit.  A szél süvített, a hold fényét falatnyi felhőgomolyagok takarták el. -Miért én? -Miért most?-néztem fel az égre, mintha onnan várnám a választ. Halk ágreccsenésre lettem figyelmes, ami azonnal "kirántott" az önsajnálkozásból. Felkaptam a fejem, körbe néztem, de semerre nem láttam egyetlen lelket sem. Felálltam és egy kis félelmet érezve szívemben, elindultam az egyik irányba, hogy minél hamarabb eltűnjek innen. Először csak lazán sétáltam, de miután a hangok nem múltak el, sőt hangosabbá váltak, gyorsítottam a tempón. Rohantam ahogy csak tudtam, néha néha hátrafordultam, hogy követnek-e. De nem követtek. Senki sem volt a parkban. Nyugodt szívvel sétáltam tovább, amikor az előttem lévő félhomályban megpillantottam ismét azt a furcsa alakot, akit régebben is láttam. Letöröltem ismét a könnyeimet, igyekeztem minél jobban kitisztítani szemem, hogy megbizonyosodjak arról amit látok. Még mindig ott volt. Ki van ott?-lépkedtem közelebb annak reményében, hogy végre megpillanthatom az arcát. Az idegen, lehajtott fejjel állt, de szólítgatásomra felemelte azt s csillogó kék szemeivel egyenesen rám meredt. Bizonytalanságomban nem tudtam mit csináljak. A kíváncsiság hajtott, de a félelem is ott lappangott bennem. Tettem még pár bátortalan lépést előre, majd homlokomat ráncolva így szóltam: -Ki maga és mit akar tőlem?..