10.éjszaka -Ismeretlen 'vizeken'

Sziasztok drága kedves olvasóim ( ha még vagytok ) !

Hoztam nektek egy friss fejezetet, amúgy sok időm van mostanában.  A történet tovább bonyolódik, amikor Katerina ismét olyan emberrel találkozik, akivel nem kellene! Kérlek benneteket, hogy kommenteljetek, vagy pipáljatok, hogy folytassam-e !

Csók, Leonora S.

Katerina Polsen


-Ethan?-motyogtam, mert keze szorosan a számra tapadt. 
 A félhomályban kissé fénylett az arca, csillogó szemében látni véltem, saját rémült arcomat. 
-Mit keresel te itt? -kérdezte "számon kérő" stílusban. Ezt nem értem.. Hogy a fenébe futhatunk egymásba egy éjszaka alatt kétszer? Lehet, hogy az elsőt én kezdeményeztem, na de most?  Próbáltam neki elmagyarázni, de nem értette, mert keze még mindig fogságban tartotta a számat. 
-Mi? -nézett rám. Megelégelve a dolgot lefeszítettem a számról a kezeit, amit nagy érdeklődéssel figyelt. 
-Ezt én is kérdezhetném tőled! -pillantottam végig a szerelésén, a piszkos ruhán, a pólón, ami alól kilógott a kötés, valamint a kezét, amiben ott virított, kivételesen egy hatalmas tőr, amin furcsa írások voltak. 
-Mondd csak neked a mániád az, hogy valami éles dologgal rohangálsz mindenhová? 
-Miért neked mániád az, hogy állandóan bajba kerülni? -szórtak szikrát a szemei. Ez nem normális, annyi szent!  És én még kedves voltam hozzá és bekötöztem a sebét, hogy meg ne dögöljön. 
-Oké, mindegy. 
-Te arra mész -mutattam jobbra- én meg erre -emeltem a kezem az ellenkező irányba. 
-Nem lehetsz itt egyedül! -jelentette ki. 
-Ugyan miért nem? -Eddig is egyedül jöttem el! -emeltem fel az állam kevélyen. Mit képzel ez? Nem kell nekem bébiszitter, nem vagyok öt éves! 
-Semmi szükség rá, hogy ketten menjünk tovább! 
-Ha megbocsátasz, fel kell fedeznem egy szobát! -lépem el előle, de megfogta a karom és visszarántott. 
-Túl veszélyes egyedül itt lenned! -szótagolta a szavakat kihangsúlyozva. Hol nem szarom én azt le? 
-Veszélyes? -Ugyan már! -Ez csak egy poros kastély, tele egy csomó poros szobával amik arra várnak, hogy felfedezzék őket! 
-Igen..ezt hiszed te! -De ki kell ábrándítsalak, álomvilágban élsz!-közeledett felém, úgy, hogy csak pár centi választott el minket. Álomvilágban? Nem vagyok elmebeteg! 
-Miért akkor mi van itt Mr."én meg mondom a frankót?" 
Ha annyira ismered ezt a helyet, kérlek mondd el!-néztem rá bociszemekkel, bár csak viccnek szántam az egészet.

-Tudni akarod? -engedte el a kezem. 
-Ühüm. -bólogattam. 
-Egy szóval: a Gonosz. -ejtette ki a szavakat suttogva. Láttam, hogy izmai megfeszülnek, arca teljesen komoly volt, azt a látszatot keltve, hogy teljesen komolyan és félreérthetetlenül beszél. 
-Hogy? -néztem rá azzal a "Mi a pokol?" nézéssel. -Viccelsz? 
-Mert ha igen ez nagyon rossz vicc! 
-Úgy nézek ki mint aki viccel? -égette rám a "bélyegét". Nem haver, úgy nézel ki, mint holdkóros elmebeteg! De szép hasonlatot mondtál! 
-Nem..-motyogtam halkan. Szemei kikerültek az enyéimből, mintha látta volna, hogy felfogtam amit mondott. Hátrébb lépett pár lépést, s a díszes kést is kellő távolságba helyezte, messze tőlem. Hál' Istennek már kezdett idegesíteni. 
-De mit tudhatsz te ezekről a dolgokról? 
-Hisz te csak 'cxerim' vagy. 
-Már megbocsáss, de mi vagyok? -kerekedett ki a szemem. 
-Cxerim. -ismételte. -Olvass utána, ha érdekel. Erről ennyit. 
-És most? -Hogy tervezted? -kutattam szemeit, holott csak nem régen, távolodtak el az enyéimtől. 
-Jól rám ijesztesz a sötétben, arra várva, hogy hanyatt-homlok menekülni kezdek vissza a szobámba? -Mert akkor ki kell ábrándítsalak. 
Ethan borostyán szeme szinte égetett, amikor rám nézett. Izmai megfeszültek, ahogy egyre mélyebben vette a levegőket. Világossá vált számára, hogy nem olyan könnyű velem. De nem baj, legalább van személyiségem! 
-Velem fogsz jönni. -jelentette ki, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. 
-Óóó ez volt az évszázad vicce! -léptem hátrább, amíg el nem értem a lépcsőlejárathoz, ahonnan elindultam. 
-Egyedül nem hagyhatlak itt, bajod eshet. 
-Mégis mi? -Megtámadnak az éjjeli baglyok? -karoltam át magam.
-Katherine ez nem játék! -Sokkal régebb óta élek itt és figyelem a helyet, mint te! -Őszintén szólva túl régóta. Basszus, most aztán gondolkodóba ejtett. 
-Ha már együtt kell mennem veled, megtennéd, hogy nem képletekben beszélsz? A titokzatos férfi a földről, egyenesen rám nézett, majd szemei hirtelen irányt változtattak. 
-Gyerünk!-intett, hogy kövessem. 
Gyorsan mellé szökelltem, de nem néztem rá. Pedig annyi kérdésem lett volna!  De ezúttal jobbnak láttam csendben maradni és figyelni. Ismét odaértünk ahhoz az ajtóhoz, ahova nem sokkal ezelőtt beakartam menni. 
-Már próbáltam, nem lehet kinyitni! -szólaltam meg halkan. 
Ethan végignézettem rajtam azzal a "most viccelsz" nézéssel, majd egy könnyed mozdulattal betörte az ajtót. Tátott szájjal figyeltem az eseményeket, magam sem hittem el. Ez betört egy régi mahagóni ajtót..?! Ha ezt Francis látná! Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott Francis idióta képe, ami szemet is szúrt Ethannek is. 
-Mi ilyen vicces? -érdeklődött, miközben egyre beljebb  haladt a szobában. 
-Semmi, csak eszembe jutott Francis.. -mondtam kicsit visszafogottan és közömbösen. 
-Francis, az inas Francis? -nézett hátra Ethan. 
-Igen. -válaszoltam félénken, ugyanis úgy nézett rám, mint aki most fogja elvágni a torkomat. 
-Hogy az egy mekkora seggfej! -mosolyodott el lágyan. 
-Örülök, hogy egy véleményen vagyunk! -bátorodtam fel. -Amúgy hol is vagyunk? -Csak mert semmi hely ismeretem nincsen! -léptem beljebb a szobában. 
Nem volt nagy szám.
A közepén állt egy kopott kis asztalka, rajta különféle papírokkal. Mögötte egy faszék, ami épp, hogy nem rogyott össze. Balra volt egy apróbb ablakféle, jobbra egy-két könyvespolc. 
-Egy szobában. Azta! A fene nem gondolta volna! 
-Szerintem egykor iroda lehetett  vagy valami olyasmi.-kezdett bele Ethan azt "esti mesébe". -Valószínűleg régen nem használták már. -kutatott a papírok között, míg én a könyveket néztem meg. 
Nem voltak túl érdekesek. Mindegyik poros és hiányos volt. Pakolgattam vissza, amiket leemeltem amikor hirtelen mögöttem termett. Éreztem amint a lélegzik, ahogy dobog a szíve. Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. S bár csak félhomály volt, de a szeme még mindig zölden csillogott, akár csak a macskáknak éjjel, de sokkal szebben. Előrébb lépett, mire én hátra, egészen a polcig. Néztük még egymást pár pillanatig, amikor is felemelte a szabad kezét és egy könnyed mozdulattal, leemelt egy könyvet a polcról. Mekkora egy.. Hátrafordultam, majd tovább nyálaztam a könyveket. 
Zaj ütötte meg a fülemet, ami mögöttem jött. 
-Baj van?! -kérdeztem.
Felnézett rám, és mosolygott. 
-De aggodalmas valaki! 
Ki? Én? Miatta? 
-Inkább azt mondd mit találtál. 
-Egy csomó érdekességet a kastélyi család múltjáról. -lapozott bele a könyvbe. 
-Ez tényleg érdekesnek hangzik.- jöttem közelebb én is. A könyv maga pokoli régi lehetett, talán több száz éves. Erős világosbarna bőrkötés volt rajta, ami megvédte a kissé sárgás lapokat. Régies képek voltak benne, valamint egy hatalmas épület, amiben magát a kastélyt véltem felfedezni. Ethan gyorsan lapozgatott, de egy oldalon hirtelen megállt. 
-Ezt nézd!-mutatott az egyik lapra. 
Fekete-fehér képek voltak rajta, amik embereket ábrázoltak. Valószínűleg a kastély korábbi lakóit. A könyvhöz érve, én is elkezdtem lapozgatni, amit Ethan nem nagyon tolerált, látszott rajta, hogy itt Ő akar irányítani. Egy érdekes cikk, felett akadt meg a tekintetem, ami a 'Wish fivérek' címen volt feltüntetve. Látszott rajta, hogy valami régi újságból vannak kitépve. Magam sem tudom miért de hangosan kezdtem olvasni a régi iratot.

"A skóciai nemes család három legifjabb testvére ismét magas adománnyal támogatta a helyi szegény és árva sorsú gyerekeknek alapított szervezetet. A három testvér név szerint Adam, Jeremy -és a legfiatalabb Christian megígérték, hogy további három évig támogatják az alapítványt." 

Alatta ott volt a dátum is: 1914. 
-Elég rendes család lehetett, amint így látom. -néztem fel Ethanre, aki mint látható volt, egyáltalán nem lelkesedett a dologért. Visszatértem egy későbbi cikkre. 

"1915. Március 21. 
Sorozatos rosszullétei miatt,illetve a szívbetegségének köszönhetően reggel tíz órakor elhunyt Harold Wish, a méltán híres Wish fivérek apja. A temetést vasárnap délben tartják, a helyi Szent Marina templomban majd a szertartás után a családi kriptában helyezik örök nyugalomra. A halálesetről a családból senki nem kívánt nyilatkozni. A rossz nyelvek szerint az áldozatot saját fiai gyilkolták meg az örökség megszerzése gyanánt." 

-Mekkora paraszt emberek vannak ebbe a mai világban? -Szegény öreg szívbetegségben patkolt el, ezek meg azt terjesztették, hogy kinyírták! Mintha Ethan nem is érdekelte volna, sóhajtott egyet, majd az asztal másik feléhez ment, átnézve az ottani dolgokat. Bunkó.. Tovább nézegettem a könyvet, majd az egyik cikkben, furcsa dolgokat fedeztem fel. 
-Várj, ez érdekes lehet. 
-Ezt hallgasd! Vissza fordultam a könyvhöz, s olvasni kezdtem. 

" 1916.június 21.
 Kettős gyilkosság a Wish birtokon! A két húszas éveiben járó férfit, név szerint Adam és Jeremy Wish-t kora hajnalban találták meg saját szobáikban, a földön feküdve. Szemeik vérben fürödtek, testüket hatalmas vágások borították mindenhol. Alattuk vérrel egy szimbólum volt látható, ami eddig ismeretlen volt a hatóság számára. A legfiatalabb testvér csak ennyit kívánt hozzá tenni: Nem értem mi történhetett ebben a házban! Azt sem értem, hogy miért most! 

Amint kiejtettem a 'szimbólum' szócskát Ethan borostyán szeme felcsillant. Közelebb jött, majd lekönyökölt az asztalra és érdeklődéssel figyelte, amint olvasok. 

Mind a kettőt a nyugati szárnyban találták meg, az egyetlen szemtanú egy fekete macska volt, aki miután megpróbálták befogni, elmenekült. Mind a család, mint a hatóság és a média is értetlenül áll az eset előtt.
A gyilkost nagy erőkkel keresik." 

Nagy lázasan folytattam.

"1923.december.2

 Az a bizonyos két eset óta semmit nem hallottunk a Wish családról. A nyomozást azóta lezárták, és bizonyíték hiányában mindenkit felmentettek akit valaha is gyanusítottak. Az emberek azt beszélik, hogy az eset után a legfiatalabb testvér, Christian, a húgával Ameliával az egyik délebbre nyúló birtokra menekült. Mások azt mondják, hogy Christian ölte meg az apját, és a két bátyját is, csak, hogy az egész örökség az övé legyen. A titokra soha nem derült fény."

-Hát ezért mondta Francis, hogy tilos a nyugati szárnyba belépni!
-Csak ezért a gyilkosságok miatt, mindenkit itt öltek meg! Amilyen hangosan gondolkodtam, Ethan olyan néma volt. Gondosan nézegette a mellékelt képeket, a dátumokat mindent. Miután végzett felpillantott, úgy mint aki talált valamit. 
-Nos? -Találtál valamit?-sürgettem, és odaléptem mellé. 
-Ami azt illeti igen. -Nézd meg az első képet, amin a három testvér van! 
-Mind a háromnak, ugyanazon a helyen  a karjuknak ugyanazon pontján van egy szimbólum. -Nem különös? -Majd nézd azt a képet amin a két halott testvér látható. 
-Alattuk ugyanaz a szimbólum van vérrel rajzolva, mint ami a karjukon volt. Tényleg! Hogy nem vettem észre? 
-Van még valami. -Figyeld meg az első és az utolsó képet!
-Mi a közös bennük? 
Alaposan végigmértem mind a két képet, hosszas gondolkodás után rá is találtam a megoldásra.
-A macska! Ethan elégedetten mosolygott. 
-Igen az. -Ott volt az összes gyilkosságnál, látott mindent. Az apjuk halálakor, valamint akkor  is amikor meghalt a két testvér! -Majd hirtelen eltűnt. 
Már-már kezdtem beleélni magam ebbe a kissé természetfeletti, krimis dologba, amikor valami visszahúzott a valóságba. -De hát egy macska nem ölhet embert! -Az csak egy állat, nem képes rá.

-Talán összekarmolja, de így nem ölhete meg! A férfi arcvonása megfeszült, komollyá vált. 
-Amikkel én találkoztam, ahhoz képest teljesen normális lenne. Megint egy talány! Csodálatos!. 
Érezte, s látta, hogy nem bízom benne és az ő 'nyomozói képességébe'. Zavarta, hogy csorbát ejtettem a férfias büszkeségén. Kimérten felállt az asztal mellől, és pár lépést hátra lépett. Nem hagyhattam annyiban. 
-Egy macska akkor sem képes ilyesmire! -fordultam szembe vele. 
-Régebb óta figyelem ezt a helyet, többet tudok róla, mint te! 
-Ó igen, és akkor azt hiszed, hogy sokkal jobb vagy, vagy mi?-lendültem vitába. 
Egy nap kettő már meg se kottyan! Nem válaszolt a kérdésemre, inkább folytatta a monológját. 
-Volt amikor egy hónapban, több munkás is meghalt és egytől egyik a nyugati szárnyban! -Hirtelen halál, senki sem tudja hogyan. Megmerevedtem és ezt ő is jól látta, így tett néhány lépést felém.
-Még ha ez igaz is, és nem vagy őrült, az a macska már majdnem száz éve halott! -Mi köze lenne ezekhez az esetekhez?
-Képzeld, mindegyik esetnél láttam egyet. -Egy seb volt az egyik szeménél. -suttogta. 
Kezdek teljesen megőrülni ettől a pasastól! Zöldeket beszél, nem normális! 
-Te nem vagy normális! -Képtelenségeket beszélsz, a halálközeli élményed miatt! 
Dühösen elviharzottam mellőle, de megragadott. 
-Csak egyet kérek.- nézett felém mély tekintetével, mintha csak a lelkemig belém látna. 
-Bármi is történik, te maradj ki belőle! 
-Eressz el!-utasítottam. 
Mielőtt válaszolhatott volna hangok keltették fel figyelmünket. 
A folyosóról jöttek. Ethan gyorsan felkapta az asztalon lévő furcsa kését, és az ajtóhoz sietett. Kezével intett, hogy maradjak ott, csendben. A szívem majd kiugrott a helyéről, de én mégis utána indultam, amit nem nagyon díjazott. A hangok erősödtek, Ethan pedig arra készült, hogy a késsel a kezében kifordul a folyosóra és rajtaüt azon aki felénk közeledett. Egy, kettő, három és kiugrott. Pár pillanattal később én is követtem, de nem találtunk mást, mint egy fekete macskát, aki gondosan dörgölőzött nekünk, vagyis nekem legalább is. 
-A frászt hozta rám ez kis rosszaság! -simogattam meg. -Kellett neked fekete macskáról beszélned! -szóltam oda a borostyánszeműnek. A macska tekergett egy-kettőt, majd odébbállt. Felálltam, majd odaléptem Ethanhez. Nem tudtam mit mondani neki, csend támadt, aminek azonban hamar vége is lett, mivel éjfélt ütött az óra.A hangos kongásra úgy megugrottam, hogy akaratlanul is Ethan karjában kötöttem ki. Erősen tartott, így nem estünk el. Leheletünk egymás arcát súrolta, szemünk szinte egybeolvadt. 
-Remélem legközelebb nem botlunk ilyenkor egymásba. -közölte egy csintalan mosollyal az arcán.
-Kikecmeregtem karjaiból, majd amilyen bunkón ő, úgy szóltam én is vissza. -Remélem soha többet nem botlunk egymásba!   Elindultam, semmi köszönés nélkül. Mielőtt  lementem a csigalépcsőn, visszanéztem, s láttam, ahogy azt suttogja: Vigyázz magadra! Lesétáltam a saját folyosómra. Becsuktam magam mögött az ajtót, de nem zártam be, mert tudtam, hogy Ethan még ott van. De vajon, hogy jött fel? A nappalin keresztül, ami olyan veszélyes? Számára legalább is, hisz munkásoknak nincs itt helye. De ha nem itt, akkor hol? Kissé dühösen, kérdésekkel tele baktattam vissza a szobámba, majd kulcsra zártam azt. Leültem az ágyra, de a könyvben látottakat nem tudtam kiverni a fejemből. Az összes haláleset a nyugati szárnyban történt.. Hm.. A fekete macska. Lefeküdtem az ágyra, s próbáltam aludni, de az agyam folyamatosan ezen kattogott. Annyira különös ez az egész és érthetetlen. Na meg ez az Ethan fickó is olyan rejtélyes. Úgy beszél ezekről a dolgokra mintha a dolga lenne kideríteni. 
-Bárcsak tudnám, hogy mi folyik itt!
Már, majdnem elaludtam, amikor eszembe jutott, valami. Az az érdekes kis szócska, amivel Ethan illetett, és nem tudtam a jelentését. Több, sem kellett előkaptam a telefonomat, majd belírtam a google-be a szót: Cxerim -latinul annyit tesz, mint mások dolgába belekontárkodó kislány. Fruska. Elolvastam, majd felnéztem a plafonra.
-Fantasztikus. -mosolyodtam el lágyan..