8.éjszaka -Téveszmék

Sziasztok Kedves Olvasóim! Új résszel jelentkezem, ami tele lesz kételyekkel, félelmekkel, izgalmakkal! Remélem tetszeni fog :) Kellemes olvasást! 

                                    Xoxo: Leonora

Katerina Polsen

-Most már rendbe jön. -Nem lesz semmi baja.-hallottam a mondatokat, de értelmüket nem nagyon tudtam felfogni. Óvatosan nyitottam ki szemeimet, s akkor is egy erős fényforrással találtam szembe magam, ami egy kislámpa formájában "égette" a szemem. Hunyorogtam mint egy idióta, aki azt sem tudja hol van. És valóban.. Fogalmam sem volt róla hol vagyok és mit csinálok. 

Csak egy csupa  fényes alakot láttam magam körül, amint egymásra néznek és a nevemen szólongatnak. -Katerina! -Katerina! -Minden rendben?  De nem tudtam válaszolni, mert egy hang sem jött ki a torkomon. A fények lassan haványodni kezdek és én egytől-egyig

felfedeztem a körülöttem álló tömeget. Ott volt anya, apa, Francis egy köpenyes férfi meg még a háttérbe páran. Ennyire híres vagyok, vagy mi? -Köszönöm a segítségét!-rázott kezet apa, a köpenyes hapsival, majd az távozott is. Nagy nehezen, de felültem az ágyon és akkor döbbentem rá, hogy újdonsült szobámban vagyok ismét. -Mi a fene?-próbáltam mozogni, de abban a pillanatban éles fájdalom kerített hatalmába. Nos, mindenhol. -Kicsim, ne mozogj! -Az orvos azt mondta pihenned kell még.-ült le anyu az ágy szélére. -Teszek én arra. -Áúú!-kaptam az oldalamhoz. -Én mondtam..-szólt anya. -Akkor én most távoznék is!-szólt Francis. -Később visszanézek, hogy hogy van a kisasszony. -Köszönjük, Francis.-szólt apa. -Engedelmükkel.-szólalt fel, majd távozott a 
szobámból. -Hogy érzed magad, Kat?-fordult felém apa. -Az jó válasz lenne, hogy rémesen?-kérdeztem mosolyogva. -Talán igen.-mosolyodott el anya is. -Akkor jó, mert tényleg úgy érzem magam. -Az orvos azt is mondta, hogy pár napig még ne nagyon szaladgálj kint. Még csak azt kéne! Még egy "hulla" jelölt? Nem, nem.. -Nem fogok egy darabig, a szavamat adom!-jelentettem ki. -Amúgy milyen nap van ma?
-Péntek.-válaszolt anya. -Az azt jelenti, hogy holnap jönnek a családtagok, vagyis fél napig voltam eszméletlen.-magyaráztam meg magamnak a dolgokat. -Ahogy mondod, bár szerintem kicsit több volt, mint fél nap.-szólalt meg apa, karba tett kézzel. -Tudod, sokkal jobban kellene vigyáznod magadra! -Így leesni a lépcsőn.. -Hogy mi, leesni a lépcsőn, miről beszélsz?-értetlenkedtem. -Azt mondták leestél a lépcsőn, miközben kifelé tartottál a kastélyból. Szóval nekik ezt mondták és nem azt, hogy megmentettem egy fickót. De miért? -Nem így történt, Katherine?-ráncolta szemöldökeit anya. -Emma, nyugalom.-szólt apa.
-De, tudjátok ezek a Skóciai lépcsők!-nevettem, hogy eltereljem a figyelmet, anya kérdéséről. -Eléggé csúszósak.. -Nyilván ez is csak te veled fordulhat elő.-simogatta meg a lában anya, ami jelezte, hogy sikerült leakasztanom a témáról. -Akkor mi most hagyunk is pihenni. -Gyere, Emma menjünk. -Szia kicsim, később benézünk!-köszönt el anyu, majd eltűntek a folyosón. -Huh ezt megúsztam.-sóhajtottam fel. De mi lett a pasival? És miért hazudtak a szüleimnek? Valami azt súgja, hogy beszélnem kell Francissel.. De majd csak később.. És bár az orvos azt "mondta", hogy ne nagyon mozogjak, én mégis kikeltem az ágyból. Éreztem, hogy sajog minden egyes porcikám, lábamon pedig egy valamiféle kötés van elhelyezve. -Mi a? Lassan lépkedtem, nem akartam összeesni, de azért valamennyit haladni igen. Be vonszoltam magamat a fürdőbe, egyenest a tükörhöz és az alatta lévő kézmosóhoz. Rátámaszkodtam, arra és így néztem bele a tükörbe. Néhány lila folt, egy-két zúzódás. Nem is annyira vészes. Megengedtem a csapot, majd alaposan megmostam benne az arcom. -Azt hiszem fürödnöm sem ártana.-jegyeztem meg magamnak, a sár és vér borította ruhára nézve. Minden egyes ruhadarabot egyesével vettem le, ami egy kínszenvedés volt. Miután megszabadultam a ruháimtól, bele ültem a kádba, ugyanis a zuhanyzóban képtelen lettem volna több percig is állni. Megengedtem a vizet, majd miután megtelt a kád el is zártam. Ültem egy helyben némán, elgondolkozva. A történekről. A tegnap történtekről.. Minden olyan gyorsan történt, én meg..nem gondolkodtam. Csak cselekedtem. Remélem nem halt meg.. Arcomat a tenyerembe temetve gondolkodtam tovább. Mit keresek egyáltalán én itt? Becsuktam egy pillanatra  a szemem, hátradőltem, fejemet a kád széléhez téve, s pihentem. Kipihentem a fárasztó gondolatokat, tetteket, érzéseket. Összeszedtem magam egy picit, lefürödtem, majd valami ruha félét keresve indultam a szekrényemhez. Egyszerű ruhát választottam. Egy farmer, egy short, egy szürke boleróval, valamint egy tornacipő. Felaggatva magamra a göncöket, elővettem a telefonomat, hogy megnézzem mennyi az idő. Este fél hatot jelzett a kijelző. Még jó, hogy volt szerencsém átállítani!-mosolyogtam. Becsúsztattam a készüléket a zsebembe, majd elindultam megkeresni Francis-t. Végigbaktattam harmadjára is ugyanazon a folyosón, ugyanazokkal az ablakokkal. Lassan mentem, mert a jobb lábamon lévő seb,amint éreztem, pokolian fájt. Még így bekötve is. Elérkeztem a lépcsőhöz, s láttam az éppen elsuhanó Francis-t aki a könyvtárba igyekezett, így én is követtem. Leküzdöttem a lépcső akadályát, majd balra fordultam a könyvtár felé. -Francis!-szóltam utána, de nem hallott meg. Elértem a könyvtár ajtaját, majd beléptem. Ez is, akárcsak a többi terem, hatalmas volt. Telis-tele könyvekkel, vagy több százzal, és a polcok egészen a plafonig nyúltak. -Francis, álljon meg!-szóltam, de eltűnt a könyves polcok mögött. 
A francba!  Sikeresen elbotorkáltam az egyik polchoz, de addigra egy másiknál volt. -Francis, álljon meg!-kiáltottam ahogy csak bírtam, mire az említett megfordult és odasietett hozzám. -Kisasszony, de hát..
-Magának nem lenne szabad!-akadt ki teljesen az inas. -Tudom, de most nem ez a lényeg. -Miért tudják úgy a szüleim, hogy leestem a lépcsőről? -Az úr parancsa. -Ha a szülei megtudják, hogy az erdőben, haldokló férfiak vannak, illetve, hogy maga mentegeti meg őket, elállnak az üzlettől. -És ezt az úr nem szeretné, mert szüksége van az apja tapasztalataira, illetve ötleteire. Mentegetem őket? Mi? -De mégis mi az, amin ennyire dolgoznak? Tudom, hogy apám mérnők, de nem értem mit akarnak építeni, mikor itt egy hatalmas kastély. Lehet, hogy a felújítás.. -Azt nem kötötte az orromra.-válaszolt Francis. -Jól van megértettem. -És ő hol van? -Kicsoda, kisasszony? Ekkora egy hülyét! -A férfi, akit találtam az erdőben, Francis. -Vagy úgy! -A személyzeti szálláson van. -Ugyanis itt dolgozik, mint favágó, kertész, illetve ő végzi a ház körüli dolgokat is. Szerencsétlen.. -Rendben, köszönöm.-fordultam meg. -Hova készül?-szólt utánam az inas. 
-A személyzeti szállásra Francis. -Az tiltott hely! Megtorpantam. A picsába! -Nos, akkor a szobámba.
-Rendben, pihenjen csak! Meglesz! Méregtől fűtve ballagtam vissza a szobámba. Ebben a kastélyban semmit sem lehet csinálni? Végre beszélhetnék valaki értelmessel is, de megvan tiltva. Hát persze! Sebaj. Majd este..

                                             ***

Este felé járt az idő, a nap halvány sugarait leváltotta a hold fényessége. Kicsit kipihentebben, keltem fel az ágyról. Úgy fél nyolc lehetett. Nem aludtam, csupán kissé lazítottam. Nem tétováztam tovább, odaballagtam az ajtóhoz, majd a lehető legkisebb zajjal kinyitottam azt. Kisurrantam a folyosóra, s meglepetésemre nem is volt olyan sötét. Mindenfelé kisebb lámpák világítottak, akkora fényt adva, mintha nappal lenne. És így maradjak láthatatlan..Teljesen abszúrd. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd elindultam előre. A folyosó végén lévő, kis toronyajtó még mindig csábított, de engem most csak az érdekelt, hogy van a munkás. Ha már megmentettem. Lesétáltam a csigalépcsőn, egészen a nappaliig. Kétszer-háromszor is körbe néztem, de szerencsémre senki nem volt itt. Még volt fél órám a vacsoráig, ez alatt az idő alatt simán megteszem az utat. Keresgéltem egy darabig, majd visszaemlékeztem, hogy Francis mit is mondott, mi merre van.

Megtalálva a helyes irány, egy újabb folyosóra értem, ami ez a felirat díszelgett. SZEMÉLYZETI SZÁLLÁS, IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! Bingó! A folyosó mindkét oldalán, szobák voltak, a legvégén két lengőajtós, szoba, sejtésem szerint a konyha. Végignéztem az összes szobán, de sejtelmem sem volt, melyikben lehet, a megmentettem. Nézegettem a feliratokat az ajtók  fölött, voltak itt szobalányok, építő munkások, konyhások, meg mindenféle nevek.  Ahogy haladtam előre, annál biztosabb lettem abban, hogy talán mégsem jó helyen járok, amíg meg nem pillantottam ezt a feliratot, az egyik ajtón: GYENGÉLKEDŐ. Végre! Hevesen vitáztam önmagammal, hogy belépjek, illetve, hogy ne. Mi van, ha rossz szoba? Mi van, ha nem az van bent akik szeretnék, hanem egy idegen? Akár hogy is nézem, mindenhogy rizikós. Mély lélegzetet vettem, majd elfordítottam a kerek kilincset. Az egész szoba sötétségben fürdött, 
nem láttam még az orromig sem. Félve léptem beljebb, majd suttogtam. -Hahó? -Van itt valaki? Válasz azonban nem érkezett .Gondoltam, hogy rossz szobába tévedtem, amikor hirtelen becsapódott az ajtó, megszüntetve azt a kevés fényforrást is, ami beszűrődött a folyosóról. -Ki van ott?-forgolódtam össze-vissza, de nem láttam senkit. Majd éreztem, hogy valamilyen ismeretlen erő megragad és egészen hátra a falnak szorít. -Ki vagy te?-kérdezett mély hangján, amiből azonnal leszűrtem, hogy férfi.- Kat..Katerina Polsen.-csuklott el a hangom. -Igazán?-kérdezett a férfi, majd hirtelen felgyúltak a fények. Ott állt előttem a borostyán szemeivel és egy éles késsel a kezében. -Te?-néztem rá dülledt szemekkel. -Végre, téged kereslek, már egy jó ideje. -Ugyan miért?-kérdezett ismét, a férfi, akit megmentettem. 
-Én vagyok az, aki megmentett! -Csak látni akartam, hogy jól vagy-e..-suttogtam. A férfi elemelte a hegyes tőrt előlem, majd engedett a szorításom így kikerültem a már-már nyomasztó helyzetből..