7.éjszaka -A táj varázsa, némi szépséghibával.

Katerina Polsen

Immár másodszorra mentem végig a csodás folyóson, a csodálatos ablakokkal. És bár nem hiszem, hogy szabadna erre gondolnom, de szívesen megnéztem volna, hogy a folyosó ellenkező vége, ahol egy kis ajtó helyezkedik el, ami bizonyára az egyik toronyhoz vezető utat takarja, milyen lehet. Végül is, Francis azt nem mondta, hogy fokozottan TILOS.. Mindegy, majd este megnézem! Ahogy haladtam végig a folyosón, a néha elbukkanó nap sugarai színezték arcomat. Egy lelket sem láttam semerre, pedig a személyzet elég..öhm..népes. Elérkeztem anyám szobájához, ami félig nyitva volt, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy "megzavarjam". Így hát könnyed mosollyal a számon nyugtázva mindezt, folytattam utamat. Ámultam-bámultam, mintha nem is itt lennék, mintha csak egy újabb álom lenne. És ezúttal nem egy rémálom.. Elérkeztem a termetes csigalépcsőhöz, kinéztem egy pillanatra a korlát mögött, meglesve kik tartózkodtak éppen ott. Pár szobalányt, illetve Francis-t véltem felfedezni. Kezemet rásimítva a korlátra, végighúztam, ahogy lépkedtem a fokokat. Egyszerre mindenki abbahagyta azt éppen esedékes dolgát, és engem figyelt. Ennyit a láthatatlanságról..  Próbáltam nem idióta, vagy nevetséges képet vágni, inkább csak mosolyogtam, mintha muszáj lenne. Leértem a lépcső aljára, kezemet elemeltem a korlátról, majd mintha mi sem történt volna, lépkedtem tovább, a nappaliban, igyekezve az ajtóig. Éppen megérintettem volna a hatalmas vaskilincset, amikor hirtelen Francis termett mellettem. Ugrottam egy kisebbet, az ijedségtől.
-Elnézést, ha megijesztettem, de nem hagyhattam, hogy kinyissa az ajtót. -Miért nem? -kérdeztem. -Azért kisasszony mert ez az én dolgom, mindig is az volt. Wow!  -Akárki, akárhányszor ki megy az ajtón?-néztem rá kikerekedett szemekkel. -Nem feltétlenül. -Csak a hölgyeknek kötelező, az uraknál csak akkor, ha nagyon fontos személy és külön utasítanak, hogy nyissam ki az ajtót. -Nos, hát köszönöm, Francis. Az inas kitárta előttem az ajtót, majd meghajolt, s mutatta az utat. Pukedliztem egyet, újabb köszönés képpen, majd kiléptem az ajtón. Kiértem a szabadba, s erős fény szinte azonnal szembetalált. Kezemet a szemem elé téve, illetve hunyorítással próbáltam ezt kiküszöbölni. Amikor megszokta a szemem, a fényhatást, már könnyebben tájékozódtam. Előttem volt az út, ahonnan jöttünk, valamint a sok fa és bokor. Körbenéztem párszor, felmértem a terepet..ismét. Jobbra fordultam, hisz sejtésem szerint, ha onnan kerülöm meg a kastély, eljutok a Loch Ness tóhoz. Sétáltam, sétáltam, s lélegeztem a hűvös levegőt, ami kissé marta a

torkom. Az eső, hál' Istennek nem esett, de ennek ellenére nem volt valami meleg. Zsebre tettem a kezeimet, megóvva a teljes 
megfagyástól azokat. Megkerültem a kastélyt, ami kis feladat volt, hisz az egész hatalmas.  Végre teljes kilátásom nyílott a tóra, illetve a kertre is. Még most is kifogástalan volt. A kerthez egy kis út vezetett, aminek a két oldalán, gondosan megnyírt bokrok, illetőleg, néhány kósza virág is. Az út, úgy felénél volt, egy szökőkút is, ami észrevételeim szerint nem működött. Elsétáltam mellette, s folytattam az utamat a tó felé. Láttam, hogy néhány madár repked a levegőbe, mintha valami fölött köröznének. Kíváncsi ember lévén, el is indultam abba az irányba, ami szintén a tó felé vezetett, csak egy kis kerülővel, az erdő felé. Egyre nagyobb érdeklődéssel, vártam, hogy mi fog történni. Mászkáltam már egy ideje az erőben, ahova szerintem nem is lenne szabad belépnem. De hát egyszer élünk! Forgolódtam erre-arra, s egyre hangosabban hallottam a madarak vijjogását, így tudtam, hogy nem lehetek messze a célomtól. Könnyedén vettem az akadályokat, amik különféle ágak illetve, sár volt. De amikor elértem a célomhoz és szembesültem mindazzal ami ott volt, úgy éreztem ez az amitől még bennem is megáll az ütőér. Közvetlen előttem egy férfi feküdt, sárosan, eszméletét vesztve. Nem tudtam, hogy meghalt-e, de mindenesetre nem nézett ki valami jól. Néztem még  pár pillanatig, tanakodtam mi tévő legyek. Az azonnali odarohanás mellet döntöttem. Leguggoltam a férfi mellé, aki hason feküdt a fűben. Kétszer is meggondoltam, mit teszek és mit nem, így csak másodjára mertem hozzányúlni. -Hahó? -Uram?-szólongattam, de semmi válasz nem érkezett. Lehet, hogy tényleg meghalt? Átkaroltam a a hátánál fogva és megfordítottam, hogy velem szembe legyen. Ohh! Bozontos barna hajjal áldotta meg a jó isten, enyhe borostája végigfutott az állkapcsán. Bár nem nagyon láttam a sok piszoktól, de úgy huszonöt éves lehetett. Én meg le uramozom.. Letérdeltem, nem tördődve azzal, hogy így csupa sár leszek. -Hahó?! -Ébredjen fel!-kiáltottam, de ismét semmi. Fejemet a férfi mellhasára helyeztem, ellenőrizve a légzését. Még jó, hogy odafigyeltem biosz órán! Gyenge volt a légzése, szíve épp hogy vert egyet-kettőt. Csak egy pulóver borította felül, amit vér áztatott. Ekkor figyeltem fel arra, hogy az oldalán egy kicsinek nem mondható seb éktelenkedik. Na ne! Ezt ne! Jézusom!Megsebesült. Mivel csak egy kendő volt nálam, így azt szorítottam rá a sebre, hogy elállítsam a vérzést. A férfi hirtelen felköhögött, de még mindig nem volt eszméleténél. Legalább nem halt meg! Még! Kicsit furán néznék ki, tiszta véresen, sárosan, ha visszamennék, ráadásul az erdőben egy hulla van.. Sehogy se kerülnék képbe a megölésénél.. Áhh! Megfogtam a két lábát és felemeltem, hogy a vér egyenesen a szívéhez érjen, így akadályozva, hogy esetleg az megálljon. Pár perc múlva már éreztem, hogy a pulzusa erősödik, így sikerrel jártam. De még közel sem volt vége. Mivel az időjárás nem valami kellemes, az erdőben különösen, így fenn állt a hipotermia veszélye is.  Letettem a lábait a földre, majd ismét a mellhasához hajoltam, ellenőrizve a szívverését és a légzését. Jobb volt. Sokkal. De tudtam, hogy ez nem tart sokáig. Két választásom volt. Az egyik, hogy itt hagyom és elszaladok segítségért, de félő, mire visszaérek a segítséggel, elvérzik, vagy megfagy. A másik, hogy megpróbálom én magam elvinni, a pár kilométerre lévő kastélyhoz. De ezzel az én fizikai állapotom kerülne veszélybe, mert én halnék meg mire odaérnék vele. Mondjuk az igazság az, hogy így is úgy kipurcannék, mert ha itt hagynám akkor rohannom kellene. Hosszasan vívódtam magammal, nem tudván melyik lenne a legjobb megoldás. De az idő sürgetett és nekem döntést kellett hoznom. A férfi azonban köhdécselni kezdett, s lassan kinyitotta a szemét. Hirtelen összerezzentem, kissé váratlanul ért a dolog. -Oh te jó ég!
-Hahó? -Hallja amit mondok?-fordultam felé. -Ki..ki vagy..te?-vette egyre gyorsabban a levegőt. Beszél! Végre! -Minden rendben lesz, segítek.-nyugtattam. -De el kell innen tűnnünk. -Fel tud állni? -Azt hiszem nem..vagyis nem tudom.-válaszolta torok hanggal. -Jöjjön, segítek.-fogtam meg a hátát, ülő helyzetbe hozva ezzel. -Gyerünk. -Próbája meg.-néztem egyenesen a szemébe, mely olyan zöld volt akár a smaragd. Vizslattam egy darabig, majd segítettem neki felállni. Karját a nyakamba véve, próbáltam meg előrébb haladni. És a hangsúly a "próbáltam" szócskán volt, ugyanis nem ment valami egyszerűen. Egyszer végre kimerészkedek a kastélyból sétálni, erre belebotlok egy haldokló pasasba. Tiszta szerencse! Apró lépésekkel haladtunk előre, mert "megmentettem" nem tudott gyorsabban menni. Az is csoda, hogy eszméleténél van.. -Nem sokára kiérünk az erdőből.-lihegtem. -Mi..miért segítesz nekem?-kérdezett. Miért hagyjam megrohadni az erdőben?! -Mert, bajban van! -Nem ez lenne az emberi természet, hogy segítünk egymásnak? -Nem hiszem.-suttogta. Lehet, hogy igaza van! Haladtunk a dzsindzsában, lassan már én se nagyon tudtam, merre kell menni. Szerencsénkre néhány egymástól messzebb lévő fa mögött megpillantottam az utat, illetve a szökőkutat, ahonnan elindultam. -Már nincs sok hátra!-jelentettem ki levegőért kapkodva.
-Tartson ki! Elballagtunk a szökőkút mellett és érdekes módon senki nem volt kint. Na ná, hogy ilyenkor nem!  Már láttam a kastély sarkát, ahol befordultam. Innen már csak pár tíz méterre volt a bejárat. És a bejáratnál reményeim szerint Francis, vagy legalább valaki..Felbaktattam, magamon vonszolva a fickót, a lépcsőn, ahol muszáj volt letennem, mert akárhogy is szerettem volna, egyszerűen nem bírtam tovább cipelni. -Hozok segítséget! -Maradjon itt!-utasítottam lélegzet vesztve. -Úgy sem tudok máshova menni.-viccelődött. Legalább a jó oldalát nézi a dolgoknak. -Francis!-rohantam be a nappaliba, vagyis a elő, nappali terembe izé mindegy.. -Valami gond van..kisasszony.-szörnyedt el, ahogy végignézett, sáros, illetve véres ruházatomon. -Megsérült?-lépett közelebb. -Nem, Francis, de az erdőben..én..találtam egy férfit!-lihegtem.
-Megsebesült! -Segítsen! -Merre van? -Erre.-mutattam, majd visszaindultam a bejárati lépcsőhöz, ahol hagytam a férfit. Az  inas azonnal odarohant, hogy megnézze mi van a férfivel, közben én csak figyeltem az eseményeket. -Azonnal szólok a betegellátóknak!. -Hogy? -Szól nekik?-néztem Francisre. -Igen kisasszony, ekkora kastélyban mindig van pár elsősegély doboz és pár ember aki ért is hozzá. -Már csak azért is mert a nyugati szárny felújítás alatt van. -Így, ha valaki megsérül, akkor kéznél van a segítség! -Azonnal, jövök, ön maradjon itt.-szólt Francis, majd elrohant. -Minden rendben lesz!-nyugtattam a még mindig kába 
férfit. -Nem lesz semmi baj. A sebesült rám emelte smaragd és borostyán színű szemeit, majd egy "köszönöm-öt" suttogott. Pár perc múlva visszatért Francis, néhány fickó kíséretében. -Álljon hátrébb.-szóltak egyszerre. Hátrább léptem és figyeltem hogy mit csinálnak. Egy darabig.. A izgalmak és a kimerültség megtette kellő hatását. Egyszerre elsötétült a világ körülöttem és már csak Francis dallamos hangját hallottam. -Kisasszony!..