11.éjszaka - Mélyvíz

Drága olvasóim!
Borzasztóan hálás vagyok a sok pozitív kommentért! Nagyon jól estek! Valamint köszönöm a 25 feliratkozót is, remélem mindenkinek megfelel az írásom! 
A mi kis Katherinünk teljesen össze van zavarodva, azt sem tudja mit gondoljon a titokzatos Ethanről. És ezen még valami még nagyobbat fog dobni, amit főhősünknek szintén nem szabadna tudnia, de ő még is csak beleugrik a mélyvízbe!
Kellemes olvasást, komizni, pipalni ér, hogy tudjam érdekel titeket!
Csók: Leonora S.

Katerina Polsen

Az aranyló napsugarak körkörösen világították be a szobát. Kellemesen meleg érzést keltettek bennem, nem akartam, hogy vége legyen.

Derült volt az ég, sehol egy felhő, ami kifejezetten ritka volt, legalább is itt lévő tartózkodásom alatt egyszer sem láttam ilyet. A nap lágy sugarai kissé megtörtek a fák rökönyös ágainak, gallyainak köszönhetően. Lassan már vagy tíz perce néztem az ámulatos tájképet, amikor az érdeklődésem más ismeretlenebb dolgok iránt erősebbnek ígérkezett. Nagyokat ásítottam, miközben kiemeltem magamat az ágyból. Ezúttal nem az zavart, amit álmodtam vagy ami tegnap éjjel történt. Nem. Hanem ez az elviselhetetlen zaj, ami már két órája nem hagy aludni. Bevetettem az ágyat, majd az éjjeli szekrényemhez sétáltam, hogy megnézzem mennyi is az idő. Az óra mutatója, kereken delet mutatott. Nem most kellene tartani a sziesztát? Úgy látszik a zaj keltői ezt nem így gondolják.. Összeráncoltam a homlokomat, majd úgy döntöttem, mint szinte mindennek, ennek is magam fogok utána járni. Mielőtt belevetettem volna magam a kémkedésbe, a szekrényemhez ballagtam, hogy felöltözhessek. Keresgéltem a ruhák között a megfelelő ruhadarab után kutatva. Nem sokára meg is találtam egy egybe részes combig erő szoknyában, aminek hullámos rojtok díszítették az alját és nem mellesleg neon színű volt. Vettem hozzá egy vastag fekete harisnyát, egy bolerót és az elmaradhatatlan bokacsizmát, majd kiindultam a folyosóra. A máskor kietlen folyosókon most zajlott az élet, szolgák és inasok rohangáltak mindenfelé. Egyik szobából a másikba, le a lépcsőn s fel a lépcsőn. -Hé!-szóltam oda az egyiknek, aki majdnem rám öntötte a kezében tartott virágot, a vízzel együtt, ami a vázában volt. A pasas nem szólt semmit, szerintem észre sem vette, hogy nekem jött, akkora volt a virág a kezében. Ámultam jobbra-balra, figyeltem az eseményeket. Lesétáltam a hatalmas csigalépcsőn és a nappalinak is mondható tágas térbe értem, ahol a nyüzsgés még inkább fokozódott. Szemeimet végigvizslattam, a termen, ismerős arcok után kutatva. De nem leltem egyet sem. Sem anyámat, sem apámat, még Francis idióta képét sem láttam. Őszintén szólva, nem is hiányzott. A kíváncsiságtól vezérelve, ami egyébként már párszor bajba vitt, leindultam a lépcsőn. Itt sem voltak sokkal kevesebben, mint a folyosón, mire eljutottam a könyvtárig, átverekedve magam a hatalmas tömegen, szerintem bele telt egy óra is. Beléptem a könyvtár hatalmas faajtaján, itt végre csendesedett a zaj valamint az ember sereg is kellően eloszlott. Furcsa, de az első gondolatom, az volt, hogy talán itt végre meglelem Francis-t.. 
-Ahhoz képest nagyon nem így lett. Bementem a könyvtár plafonig magasodó sorai közé, egyesével, de nyomát sem leltem. Mindenhol körbenéztem, elindultam a kőből kirakott  kandallóhoz, de ott sem találtam. Jobbra könyvek, balra könyvek, mindenhol könyvek. Jézusom! Elindultam kifelé, de a folyamatos dejavu érzésemtől, elég nehezen találtam ki. Mire kikecmeregtem eltelt jó néhány perc. Éppen akkor érkeztem, amikor munkások feltettek egy hatalmas szalagot, amin ez a felirat díszelgett : Köszöntő Bál. Akkor esett le az a bizonyos tantusz. Basszus, tényleg, ez ma lesz! A picsába! Már bocsánat. Teljesen kiment a fejemből, pedig tegnap még tudtam! Miért pont ma? Azt hiszem ma nagyon nem vagyok, bulizós, ismerkedős hangulatban. Főleg a tegnap este után. Épp elég meglepetés fogadott ott, nem kellenek még az udvariaskodó nyálas emberek. Apropó tegnap este! Amint nézegettem a feliratot, szemem a létrán álló munkásokra tévedt, ahol Ethan-t véltem felfedezni.

Egy ideig rakosgatta, a szalagot, hogy minél pontosabb arra a helyre tegye, ahova tenni-e kell. Hátranézett és mintha milliméter pontossággal tudta volna hol állok, pontosan abba az irányba nézett. Megvető nézéssel néztem rá, mire ő állta a tekintetem, s szintén megvető, de mégis más tekintettel 'felelt' vissza. Borostyán szeme, kissé szürkének látszódott a fények hatására, de ugyanazt a merev, fagyos szempár nézett vissza rám, amit már megszoktam. Nem különösebben érdekelt mit gondol, vagy gondolt rólam, számomra csak egy őrült, aki a sérülései miatt rémeket lát. Egy igen értelmesnek tűnő variációval előállt őrült. Mármint a gyilkosságokat illetve. Hallottam már, koboldokról, kísértetekről, vörösen szemmel izzó farkasokról, de ez. Nem is tudom, ez a 'fekete macska vagyok gyilkolni akarok' dolog valahogy nem stimmel. Lehet, hogy morfium helyett inkább egy jó nagy adag lónyugtatót kellet volna beadni neki. Erről jutott eszembe, az a kis papír, ami  az éjjeliszekrénye tetejére volt ragasztva. Mondták, már, hogy a kíváncsiságom fog sírba vinni, de úgy döntöttem, hogy ha beledöglök akkor is megnézem, mi van benne. Meg kell kicsit ismernem, ha már ide vagyok 'kötve' ehhez a helyhez. 
-Jó reggelt! -ugrasztott ki a gondolataimból egy női hang. 
Annyira megijedtem, hogy majdnem egy métert ugrottam. 
-Hé, ennyire nem vagyok ijesztő!-mosolygott anya. 
-Jobbat! -válaszoltam. 
-Kicsim, -fogta meg az arcomat- rossz kedved van? 
Tegnap rendesen kiosztom őket, most pedig hirtelen eszébe jut, hogy van egy lánya? Lehet, hogy gyakrabban kéne ezt csinálnom. 
-Elég nagy itt zaj, nem tudtam aludni. 
-Hogy mi? -Szar a hajad? 
Na erről beszéltem. 
-Mondom, nagy a zaj!-kapcsoltam magasabb frekenciára. 
-Jah, hogy a zaj! -húzta fel a szemöldökét anya. -Hát igen, nagy most itt a nyüzsgés, a kastélyi rokonok miatt. 
-Ne is mondd! -motyogtam. -Semmi kedvem játszani a kedves, aranyos 'rokon' kislányt. 
Mert ugye az 'úr' kitalálta, hogy nekem rokont kell játszanom.. 
-Mi? -grimaszolt anya. 
-Semmi! -Kimegyek levegőzni!-kiabáltam. 
-Rendben, menj csak, addig megkeresem apádat! 
Pár pillanat múlva, már el is tűnt a tömegben. Hátranéztem még egyszer a létra tetején álló Ethanre, aki végig minket, ha úgy tetszik 'kukkolt', majd kimentem a kastély elé. Ami megint csak nem volt karikacsapás.. Végre!  A melegből, a hűvösbe értem, ami különösen jó hatást tett rám. Lehetett vagy tizenöt fok, ugyanis, amikor lélegeztem a leheletem látszódott a levegőben. De nem bántam. Legalább egy kicsit 'befagyott' az agyam és pár percig nem kellet gondolkoznom semmin. Leültem a lépcsőre, de csak rövid ideig, nehogy felfázzak. Hűvös fuvallat járta végig a testemet, hajamat jobb oldalamra fújta a szél. A nap is kibukkant, néha, néha, mintha csak a tájról mondana mesét. Hamar meguntam az üldögélést, így elindultam hátra, a szökőkút felé, ahol letértem az ösvényről és rátaláltam. Nem akarom kimondani többet a nevét, csak ha feltétlenül szükséges. Remélem most nem akadok bele egy élő hullába!  Befordultam a kastély sarkán, és meg sem álltam a kútig. Alaposan megnéztem a fehér márványból lévő kutat, ami egy szerelemes párt ábrázolt, amint összebújva ülnek és kémlelik a tavat. Akaratom ellenére is eszembe jutott Jackson, a vele töltött pillanatok, az összebújások a mezőn, az ágyban.. Igen tudom, hogy el kell felednem, de ez nem megy egy hét alatt! Körülbelül annyi ideje vagyok itt, plusz még az utazás is egy nap volt. Könnyek gyűltek a szemembe, de egy határozott mozdulattal le is töröltem. Nem gyengülhetek el. Többé nem. Miatta nem. Ha jobban belegondolok, nem ért annyit ez a kapcsolat, hogy így kiboruljak miatta. Lehet, hogy szerettem, de ez a dolog az ő feléről sosem volt biztos. Legalább is számomra. Kitudja? Talán jobb is így. Végig simítottam a kezem a hideg márványon. Annyira sima, egyenletes volt és szép is. Fejemet oldalra döntöttem, mert szemem kiszúrt egy kicsi, halvány feliratot, ami a masszív márványba volt vésve. 'Ha az utat keresed a pokolhoz, ne keresgelj! A megfelelő pillanatban ő keres fel majd téged!'

-Ez meg a fenét jelenthet? -Valaki nagyon másnapos volt amikor ezt irhatta! -Kisasszony! 
Bassza meg! Felkaptam a fejem,  á Francis, már kezdett hiányozni! Na jó, ez így hülyén hangzik..
-Igen, Francis? -Kisasszony csak, hogy megtaláltam! -Előre jár már az idő, készülnie kellene! 
-De hát, csak este lesz a bál, nem? 
-Igen, de jobb lenne, ha már most neki látna. 
Ezzel most az akarja mondani, hogy szarul nézek ki?!
-Rendben, de pontosan mikor is veszi kezdetét a bál? -léptem közelebb. 
-Este, pontban nyolc órakor! -A család tagjai bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és nem lenne kellemes, ha most találkozna velük. -Hisz, nem is tudja mit mondjon.. 
Ebbe aztán beletrafáltál, haver! 
-Igen, valóban. -De az este folyamán, ha majd megismerkedem velük, -nyögtem ki- akkor mit mondjak, Francis? -Fogalmam sincs erről az egészről!
-Öö, majd mielőtt kezdetét venné az este, benézek magához és megbeszéljük, rendben? 
-Tőlem! 
-De most mennie kell!-sürgetett, amit a kezeivel is kifejezett. 
-Jól van, megyek már! 
Vissza indultunk a kastélyba, fortyogtam a dühtől, hogy ilyen szarságokon kell részt vennem. Mi értelme? Hisz szép az idő! Akkor minek hálálkodnak?!  Felsiettünk a lépcsőn, amikor is motor hang ütötte fel a fejünket. Lemaradva Francistől, magam mögé pillantottam, amikor is egy hatalmas fekete autót pillantottam meg. Mi a rosseb?! Csak nem maga a királynő?-jutott eszembe a vicces gondolat. 
-Kisasszony!-szaladt vissza az inas. -Megjöttek! -Kérem menjen fel a szobájába! 
-Nyugi! -Nem kell rángatni, megyek magamtól is..-forgattam a szemeimet. 
Francis-t otthagyva, beléptem a terembe, ami szinte teljesen kiürült. Bár még nem volt kész, egy csomó díszítés hiányzott róla. De tökéletesen üres volt. Épp ez kellett nekem! Az egyenes irány, helyett kapásból jobbra indultam vissza a gyengélkedőre. Menetirányosan haladtam, tudtam, hova kell mennem. Elértem Ethan szobáját. Óvatosan belestem a kis ablakon, amiről azt sem tudtam, hogy eddig ott van. Üresség jobbra, üresség balra. Egyszerűen fogtam magam és benyitottam. Egyből a szekrény felé vettem az irányt. Úgy éreztem magam mint egy betörő, és meg kell mondjam baromi izgalmas volt! Vigyázva szedtem le a ragasztott papírt, hogy majd még vissza tudjam tenni azt. Kicsomagoltam a kissé kopott levélszerű dolgot, majd olvasni kezdtem.

"Drága Tessa! (Ryan Star- Losing Your Memory )
Olyan sok ideje már,hogy nem találkoztunk. Nem tudom, hogy vagy, merre vagy és azt sem, mit történt veled azóta, hogy ott kellett hagyjalak azon a napon. Nem tudok rólad semmit és ez egyszerre terheli lelkem, és egyszerre éberen is tart. Figyelem a helyet, ahogy parancsba adták, s érzem közel vagyok a megoldáshoz. Bármi, vagy bárki is van itt, megfogom találni és megfogom ölni! Meg kell bosszulnom Jonnyt, Michealt és a többieket, akik életüket vesztették három éve. Ismerem a kötelességemet, de az, hogy már régóta nem találkoztunk egyre jobban gyengíti a tisztánlátásomat. Tudom, hogy megígértem, csak akkor kereslek, ha rátaláltam a lányra, de szívem egyre nagyobb késztetést érez arra, hogy használjam a sárkánymedált. Remélem már nem kell sokáig várnom, remélem soha nem vesztem el az emléked, és nagyon remélem egyszer lesz majd erőm ezt a levelet elküldeni neked.
                                                        Szerető bátyád: Ethan

A sorokat olvasván, hatalmas döbbenet ült ki az arcomra. Alig két hete írta, szóval, nem hiszem, hogy változott volna valami azóta. A szíve tele van keserűséggel és fájdalommal. Az élete csak egy dologról szól, hogy teljesítese a rá ruházott feladatot. De mégis kinek? Valami szektának? Kezdek megbolondulni.. Túl sok itt a megválaszolatlan kérdés..

Sárkánymedál? Mint valami filmben.. Ha jobban belegondolok, mintha láttam volna egy hasonlót Ethan nyakában. Rá kellene kérdeznem. Tudom, hogy vannak olyan dolgok, amikről jobb nem tudni, na jó hagyjuk a szent beszédet! Erről rohadtul nem kellett volna tudnom! Van egy húga, van egy kötelessége. Azért van itt, hogy megtalálja a gyilkos öhm lényt. Létezik ilyen?

Ezer és ezer kérdés halmozódott fel bennem, amiket tudtam nem tehetek fel, hisz akkor lebuknék, hogy kutakodtam. Vissza helyeztem a levelet pontosan úgy, ahogy találtam, majd gyorsan kisurrantam. A tudatlanság és a szégyen vegyesen verte a fejem, belülről tépve szét engem. A tudatlanság, hogy nem értek semmit, ami Ethannel kapcsolatos, és a szégyen, hogy nem úgy viselkedtem vele, ahogy illett volna. Sajnáltam. Sajnáltam amiatt, amit át kellett élnie, sajnáltam azért mert nem találkozhat a húgával és sajnáltam mert nem hittem neki. A fenébe is! Felbaktattam a csigalépcsőm, egészen a szobámig, majd magamra csuktam az ajtót. Leültem az ágyamra és gondolkodtam. Mindenen. Nem sokra jutottam, de arra biztos, hogy kifogom deríteni mi folyik itt! Vagy Ethannel vagy nélküle!

 Amint ezt tisztáztam magammal, kifeküdtem az ágyon. Nézegettem a plafont, kerestem benne a hibát. De nem volt..  Már majdnem elbóbiskoltam, amikor cipő csikorgásokra és beszélgetésekre éleződött a fülem.  Nem tudtam, ki volt az. Felugrottam az ágyról, odasettenkedtem az ajtóhoz, fülemet gondosan az ajtómra tapasztottamét. Két harsány férfi hang váltakozott folyton-folyvást. Ezt sem kellene, megtudnom-figyelmeztetett  a belső hangom- hiába. Kiakartam nyitni az ajtót, de kezem nem tapadt a kilincsre. Nem szóltam semmit, lélegzet visszafojtva hallgattam minden apró szavat, s mondatot. Miről beszélhetnek?!.. Talán  most már én  is tisztábban láthatok?

10.éjszaka -Ismeretlen 'vizeken'

Sziasztok drága kedves olvasóim ( ha még vagytok ) !

Hoztam nektek egy friss fejezetet, amúgy sok időm van mostanában.  A történet tovább bonyolódik, amikor Katerina ismét olyan emberrel találkozik, akivel nem kellene! Kérlek benneteket, hogy kommenteljetek, vagy pipáljatok, hogy folytassam-e !

Csók, Leonora S.

Katerina Polsen


-Ethan?-motyogtam, mert keze szorosan a számra tapadt. 
 A félhomályban kissé fénylett az arca, csillogó szemében látni véltem, saját rémült arcomat. 
-Mit keresel te itt? -kérdezte "számon kérő" stílusban. Ezt nem értem.. Hogy a fenébe futhatunk egymásba egy éjszaka alatt kétszer? Lehet, hogy az elsőt én kezdeményeztem, na de most?  Próbáltam neki elmagyarázni, de nem értette, mert keze még mindig fogságban tartotta a számat. 
-Mi? -nézett rám. Megelégelve a dolgot lefeszítettem a számról a kezeit, amit nagy érdeklődéssel figyelt. 
-Ezt én is kérdezhetném tőled! -pillantottam végig a szerelésén, a piszkos ruhán, a pólón, ami alól kilógott a kötés, valamint a kezét, amiben ott virított, kivételesen egy hatalmas tőr, amin furcsa írások voltak. 
-Mondd csak neked a mániád az, hogy valami éles dologgal rohangálsz mindenhová? 
-Miért neked mániád az, hogy állandóan bajba kerülni? -szórtak szikrát a szemei. Ez nem normális, annyi szent!  És én még kedves voltam hozzá és bekötöztem a sebét, hogy meg ne dögöljön. 
-Oké, mindegy. 
-Te arra mész -mutattam jobbra- én meg erre -emeltem a kezem az ellenkező irányba. 
-Nem lehetsz itt egyedül! -jelentette ki. 
-Ugyan miért nem? -Eddig is egyedül jöttem el! -emeltem fel az állam kevélyen. Mit képzel ez? Nem kell nekem bébiszitter, nem vagyok öt éves! 
-Semmi szükség rá, hogy ketten menjünk tovább! 
-Ha megbocsátasz, fel kell fedeznem egy szobát! -lépem el előle, de megfogta a karom és visszarántott. 
-Túl veszélyes egyedül itt lenned! -szótagolta a szavakat kihangsúlyozva. Hol nem szarom én azt le? 
-Veszélyes? -Ugyan már! -Ez csak egy poros kastély, tele egy csomó poros szobával amik arra várnak, hogy felfedezzék őket! 
-Igen..ezt hiszed te! -De ki kell ábrándítsalak, álomvilágban élsz!-közeledett felém, úgy, hogy csak pár centi választott el minket. Álomvilágban? Nem vagyok elmebeteg! 
-Miért akkor mi van itt Mr."én meg mondom a frankót?" 
Ha annyira ismered ezt a helyet, kérlek mondd el!-néztem rá bociszemekkel, bár csak viccnek szántam az egészet.

-Tudni akarod? -engedte el a kezem. 
-Ühüm. -bólogattam. 
-Egy szóval: a Gonosz. -ejtette ki a szavakat suttogva. Láttam, hogy izmai megfeszülnek, arca teljesen komoly volt, azt a látszatot keltve, hogy teljesen komolyan és félreérthetetlenül beszél. 
-Hogy? -néztem rá azzal a "Mi a pokol?" nézéssel. -Viccelsz? 
-Mert ha igen ez nagyon rossz vicc! 
-Úgy nézek ki mint aki viccel? -égette rám a "bélyegét". Nem haver, úgy nézel ki, mint holdkóros elmebeteg! De szép hasonlatot mondtál! 
-Nem..-motyogtam halkan. Szemei kikerültek az enyéimből, mintha látta volna, hogy felfogtam amit mondott. Hátrébb lépett pár lépést, s a díszes kést is kellő távolságba helyezte, messze tőlem. Hál' Istennek már kezdett idegesíteni. 
-De mit tudhatsz te ezekről a dolgokról? 
-Hisz te csak 'cxerim' vagy. 
-Már megbocsáss, de mi vagyok? -kerekedett ki a szemem. 
-Cxerim. -ismételte. -Olvass utána, ha érdekel. Erről ennyit. 
-És most? -Hogy tervezted? -kutattam szemeit, holott csak nem régen, távolodtak el az enyéimtől. 
-Jól rám ijesztesz a sötétben, arra várva, hogy hanyatt-homlok menekülni kezdek vissza a szobámba? -Mert akkor ki kell ábrándítsalak. 
Ethan borostyán szeme szinte égetett, amikor rám nézett. Izmai megfeszültek, ahogy egyre mélyebben vette a levegőket. Világossá vált számára, hogy nem olyan könnyű velem. De nem baj, legalább van személyiségem! 
-Velem fogsz jönni. -jelentette ki, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. 
-Óóó ez volt az évszázad vicce! -léptem hátrább, amíg el nem értem a lépcsőlejárathoz, ahonnan elindultam. 
-Egyedül nem hagyhatlak itt, bajod eshet. 
-Mégis mi? -Megtámadnak az éjjeli baglyok? -karoltam át magam.
-Katherine ez nem játék! -Sokkal régebb óta élek itt és figyelem a helyet, mint te! -Őszintén szólva túl régóta. Basszus, most aztán gondolkodóba ejtett. 
-Ha már együtt kell mennem veled, megtennéd, hogy nem képletekben beszélsz? A titokzatos férfi a földről, egyenesen rám nézett, majd szemei hirtelen irányt változtattak. 
-Gyerünk!-intett, hogy kövessem. 
Gyorsan mellé szökelltem, de nem néztem rá. Pedig annyi kérdésem lett volna!  De ezúttal jobbnak láttam csendben maradni és figyelni. Ismét odaértünk ahhoz az ajtóhoz, ahova nem sokkal ezelőtt beakartam menni. 
-Már próbáltam, nem lehet kinyitni! -szólaltam meg halkan. 
Ethan végignézettem rajtam azzal a "most viccelsz" nézéssel, majd egy könnyed mozdulattal betörte az ajtót. Tátott szájjal figyeltem az eseményeket, magam sem hittem el. Ez betört egy régi mahagóni ajtót..?! Ha ezt Francis látná! Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott Francis idióta képe, ami szemet is szúrt Ethannek is. 
-Mi ilyen vicces? -érdeklődött, miközben egyre beljebb  haladt a szobában. 
-Semmi, csak eszembe jutott Francis.. -mondtam kicsit visszafogottan és közömbösen. 
-Francis, az inas Francis? -nézett hátra Ethan. 
-Igen. -válaszoltam félénken, ugyanis úgy nézett rám, mint aki most fogja elvágni a torkomat. 
-Hogy az egy mekkora seggfej! -mosolyodott el lágyan. 
-Örülök, hogy egy véleményen vagyunk! -bátorodtam fel. -Amúgy hol is vagyunk? -Csak mert semmi hely ismeretem nincsen! -léptem beljebb a szobában. 
Nem volt nagy szám.
A közepén állt egy kopott kis asztalka, rajta különféle papírokkal. Mögötte egy faszék, ami épp, hogy nem rogyott össze. Balra volt egy apróbb ablakféle, jobbra egy-két könyvespolc. 
-Egy szobában. Azta! A fene nem gondolta volna! 
-Szerintem egykor iroda lehetett  vagy valami olyasmi.-kezdett bele Ethan azt "esti mesébe". -Valószínűleg régen nem használták már. -kutatott a papírok között, míg én a könyveket néztem meg. 
Nem voltak túl érdekesek. Mindegyik poros és hiányos volt. Pakolgattam vissza, amiket leemeltem amikor hirtelen mögöttem termett. Éreztem amint a lélegzik, ahogy dobog a szíve. Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. S bár csak félhomály volt, de a szeme még mindig zölden csillogott, akár csak a macskáknak éjjel, de sokkal szebben. Előrébb lépett, mire én hátra, egészen a polcig. Néztük még egymást pár pillanatig, amikor is felemelte a szabad kezét és egy könnyed mozdulattal, leemelt egy könyvet a polcról. Mekkora egy.. Hátrafordultam, majd tovább nyálaztam a könyveket. 
Zaj ütötte meg a fülemet, ami mögöttem jött. 
-Baj van?! -kérdeztem.
Felnézett rám, és mosolygott. 
-De aggodalmas valaki! 
Ki? Én? Miatta? 
-Inkább azt mondd mit találtál. 
-Egy csomó érdekességet a kastélyi család múltjáról. -lapozott bele a könyvbe. 
-Ez tényleg érdekesnek hangzik.- jöttem közelebb én is. A könyv maga pokoli régi lehetett, talán több száz éves. Erős világosbarna bőrkötés volt rajta, ami megvédte a kissé sárgás lapokat. Régies képek voltak benne, valamint egy hatalmas épület, amiben magát a kastélyt véltem felfedezni. Ethan gyorsan lapozgatott, de egy oldalon hirtelen megállt. 
-Ezt nézd!-mutatott az egyik lapra. 
Fekete-fehér képek voltak rajta, amik embereket ábrázoltak. Valószínűleg a kastély korábbi lakóit. A könyvhöz érve, én is elkezdtem lapozgatni, amit Ethan nem nagyon tolerált, látszott rajta, hogy itt Ő akar irányítani. Egy érdekes cikk, felett akadt meg a tekintetem, ami a 'Wish fivérek' címen volt feltüntetve. Látszott rajta, hogy valami régi újságból vannak kitépve. Magam sem tudom miért de hangosan kezdtem olvasni a régi iratot.

"A skóciai nemes család három legifjabb testvére ismét magas adománnyal támogatta a helyi szegény és árva sorsú gyerekeknek alapított szervezetet. A három testvér név szerint Adam, Jeremy -és a legfiatalabb Christian megígérték, hogy további három évig támogatják az alapítványt." 

Alatta ott volt a dátum is: 1914. 
-Elég rendes család lehetett, amint így látom. -néztem fel Ethanre, aki mint látható volt, egyáltalán nem lelkesedett a dologért. Visszatértem egy későbbi cikkre. 

"1915. Március 21. 
Sorozatos rosszullétei miatt,illetve a szívbetegségének köszönhetően reggel tíz órakor elhunyt Harold Wish, a méltán híres Wish fivérek apja. A temetést vasárnap délben tartják, a helyi Szent Marina templomban majd a szertartás után a családi kriptában helyezik örök nyugalomra. A halálesetről a családból senki nem kívánt nyilatkozni. A rossz nyelvek szerint az áldozatot saját fiai gyilkolták meg az örökség megszerzése gyanánt." 

-Mekkora paraszt emberek vannak ebbe a mai világban? -Szegény öreg szívbetegségben patkolt el, ezek meg azt terjesztették, hogy kinyírták! Mintha Ethan nem is érdekelte volna, sóhajtott egyet, majd az asztal másik feléhez ment, átnézve az ottani dolgokat. Bunkó.. Tovább nézegettem a könyvet, majd az egyik cikkben, furcsa dolgokat fedeztem fel. 
-Várj, ez érdekes lehet. 
-Ezt hallgasd! Vissza fordultam a könyvhöz, s olvasni kezdtem. 

" 1916.június 21.
 Kettős gyilkosság a Wish birtokon! A két húszas éveiben járó férfit, név szerint Adam és Jeremy Wish-t kora hajnalban találták meg saját szobáikban, a földön feküdve. Szemeik vérben fürödtek, testüket hatalmas vágások borították mindenhol. Alattuk vérrel egy szimbólum volt látható, ami eddig ismeretlen volt a hatóság számára. A legfiatalabb testvér csak ennyit kívánt hozzá tenni: Nem értem mi történhetett ebben a házban! Azt sem értem, hogy miért most! 

Amint kiejtettem a 'szimbólum' szócskát Ethan borostyán szeme felcsillant. Közelebb jött, majd lekönyökölt az asztalra és érdeklődéssel figyelte, amint olvasok. 

Mind a kettőt a nyugati szárnyban találták meg, az egyetlen szemtanú egy fekete macska volt, aki miután megpróbálták befogni, elmenekült. Mind a család, mint a hatóság és a média is értetlenül áll az eset előtt.
A gyilkost nagy erőkkel keresik." 

Nagy lázasan folytattam.

"1923.december.2

 Az a bizonyos két eset óta semmit nem hallottunk a Wish családról. A nyomozást azóta lezárták, és bizonyíték hiányában mindenkit felmentettek akit valaha is gyanusítottak. Az emberek azt beszélik, hogy az eset után a legfiatalabb testvér, Christian, a húgával Ameliával az egyik délebbre nyúló birtokra menekült. Mások azt mondják, hogy Christian ölte meg az apját, és a két bátyját is, csak, hogy az egész örökség az övé legyen. A titokra soha nem derült fény."

-Hát ezért mondta Francis, hogy tilos a nyugati szárnyba belépni!
-Csak ezért a gyilkosságok miatt, mindenkit itt öltek meg! Amilyen hangosan gondolkodtam, Ethan olyan néma volt. Gondosan nézegette a mellékelt képeket, a dátumokat mindent. Miután végzett felpillantott, úgy mint aki talált valamit. 
-Nos? -Találtál valamit?-sürgettem, és odaléptem mellé. 
-Ami azt illeti igen. -Nézd meg az első képet, amin a három testvér van! 
-Mind a háromnak, ugyanazon a helyen  a karjuknak ugyanazon pontján van egy szimbólum. -Nem különös? -Majd nézd azt a képet amin a két halott testvér látható. 
-Alattuk ugyanaz a szimbólum van vérrel rajzolva, mint ami a karjukon volt. Tényleg! Hogy nem vettem észre? 
-Van még valami. -Figyeld meg az első és az utolsó képet!
-Mi a közös bennük? 
Alaposan végigmértem mind a két képet, hosszas gondolkodás után rá is találtam a megoldásra.
-A macska! Ethan elégedetten mosolygott. 
-Igen az. -Ott volt az összes gyilkosságnál, látott mindent. Az apjuk halálakor, valamint akkor  is amikor meghalt a két testvér! -Majd hirtelen eltűnt. 
Már-már kezdtem beleélni magam ebbe a kissé természetfeletti, krimis dologba, amikor valami visszahúzott a valóságba. -De hát egy macska nem ölhet embert! -Az csak egy állat, nem képes rá.

-Talán összekarmolja, de így nem ölhete meg! A férfi arcvonása megfeszült, komollyá vált. 
-Amikkel én találkoztam, ahhoz képest teljesen normális lenne. Megint egy talány! Csodálatos!. 
Érezte, s látta, hogy nem bízom benne és az ő 'nyomozói képességébe'. Zavarta, hogy csorbát ejtettem a férfias büszkeségén. Kimérten felállt az asztal mellől, és pár lépést hátra lépett. Nem hagyhattam annyiban. 
-Egy macska akkor sem képes ilyesmire! -fordultam szembe vele. 
-Régebb óta figyelem ezt a helyet, többet tudok róla, mint te! 
-Ó igen, és akkor azt hiszed, hogy sokkal jobb vagy, vagy mi?-lendültem vitába. 
Egy nap kettő már meg se kottyan! Nem válaszolt a kérdésemre, inkább folytatta a monológját. 
-Volt amikor egy hónapban, több munkás is meghalt és egytől egyik a nyugati szárnyban! -Hirtelen halál, senki sem tudja hogyan. Megmerevedtem és ezt ő is jól látta, így tett néhány lépést felém.
-Még ha ez igaz is, és nem vagy őrült, az a macska már majdnem száz éve halott! -Mi köze lenne ezekhez az esetekhez?
-Képzeld, mindegyik esetnél láttam egyet. -Egy seb volt az egyik szeménél. -suttogta. 
Kezdek teljesen megőrülni ettől a pasastól! Zöldeket beszél, nem normális! 
-Te nem vagy normális! -Képtelenségeket beszélsz, a halálközeli élményed miatt! 
Dühösen elviharzottam mellőle, de megragadott. 
-Csak egyet kérek.- nézett felém mély tekintetével, mintha csak a lelkemig belém látna. 
-Bármi is történik, te maradj ki belőle! 
-Eressz el!-utasítottam. 
Mielőtt válaszolhatott volna hangok keltették fel figyelmünket. 
A folyosóról jöttek. Ethan gyorsan felkapta az asztalon lévő furcsa kését, és az ajtóhoz sietett. Kezével intett, hogy maradjak ott, csendben. A szívem majd kiugrott a helyéről, de én mégis utána indultam, amit nem nagyon díjazott. A hangok erősödtek, Ethan pedig arra készült, hogy a késsel a kezében kifordul a folyosóra és rajtaüt azon aki felénk közeledett. Egy, kettő, három és kiugrott. Pár pillanattal később én is követtem, de nem találtunk mást, mint egy fekete macskát, aki gondosan dörgölőzött nekünk, vagyis nekem legalább is. 
-A frászt hozta rám ez kis rosszaság! -simogattam meg. -Kellett neked fekete macskáról beszélned! -szóltam oda a borostyánszeműnek. A macska tekergett egy-kettőt, majd odébbállt. Felálltam, majd odaléptem Ethanhez. Nem tudtam mit mondani neki, csend támadt, aminek azonban hamar vége is lett, mivel éjfélt ütött az óra.A hangos kongásra úgy megugrottam, hogy akaratlanul is Ethan karjában kötöttem ki. Erősen tartott, így nem estünk el. Leheletünk egymás arcát súrolta, szemünk szinte egybeolvadt. 
-Remélem legközelebb nem botlunk ilyenkor egymásba. -közölte egy csintalan mosollyal az arcán.
-Kikecmeregtem karjaiból, majd amilyen bunkón ő, úgy szóltam én is vissza. -Remélem soha többet nem botlunk egymásba!   Elindultam, semmi köszönés nélkül. Mielőtt  lementem a csigalépcsőn, visszanéztem, s láttam, ahogy azt suttogja: Vigyázz magadra! Lesétáltam a saját folyosómra. Becsuktam magam mögött az ajtót, de nem zártam be, mert tudtam, hogy Ethan még ott van. De vajon, hogy jött fel? A nappalin keresztül, ami olyan veszélyes? Számára legalább is, hisz munkásoknak nincs itt helye. De ha nem itt, akkor hol? Kissé dühösen, kérdésekkel tele baktattam vissza a szobámba, majd kulcsra zártam azt. Leültem az ágyra, de a könyvben látottakat nem tudtam kiverni a fejemből. Az összes haláleset a nyugati szárnyban történt.. Hm.. A fekete macska. Lefeküdtem az ágyra, s próbáltam aludni, de az agyam folyamatosan ezen kattogott. Annyira különös ez az egész és érthetetlen. Na meg ez az Ethan fickó is olyan rejtélyes. Úgy beszél ezekről a dolgokra mintha a dolga lenne kideríteni. 
-Bárcsak tudnám, hogy mi folyik itt!
Már, majdnem elaludtam, amikor eszembe jutott, valami. Az az érdekes kis szócska, amivel Ethan illetett, és nem tudtam a jelentését. Több, sem kellett előkaptam a telefonomat, majd belírtam a google-be a szót: Cxerim -latinul annyit tesz, mint mások dolgába belekontárkodó kislány. Fruska. Elolvastam, majd felnéztem a plafonra.
-Fantasztikus. -mosolyodtam el lágyan..

9. éjszaka- Hello MR. hálátlan!

Drága, egyetlen olvasóim!

Tudom, hogy nagyon sok volt mostanság a szünet, de egyszerűen nem volt időm blogolni, egyéb elfoglaltságom miatt. De most újult erővel tértem vissza, ugyanis a négynapos szünet alatt öt fejezetet is tudtam írni, ami boldoggá tett. Remélem tetszeni fog a fejezet, melyben jelen lesz a pikantéria a düh és az izgalom a tetőfokára fog hágni! 

Kellemes olvasást! 

Pipáljatok, komizzatok!

Xoxo, Leonora S.

Katerina Polsen

Köszönöm.-feleltem. Egyébként mióta szokásod tőrökkel a kezedben ártatlan lányokat nekinyomni a falnak? 
-Bárki lehetett volna, nem csak te.- tette le a az imént említett tárgyat az ágyra. 
- Amúgy is, mióta szokása az "ártatlan" lányoknak, éjjelente, sebesült férfiak szállására rohangálni? Oké, egy pont oda.. 
-Már mondtam, csak megakartam nézni, hogy jól vagy-e.-grimaszoltam. 
-Nos, mint látod, nem haltam meg. -ült le nehézkesen az ágyra -úgyhogy rendkívül rendes lenne tőled, ha most kimennél a szobából. 
-Ha meglátnak itt, nekem lesz bajom belőle! Szemeim követték minden mozdulatát, ajkam, akaratom ellenére szétnyílt. Nem is figyeltem mit mond, csak a "látvánnyal" voltam elfoglalva. Hosszú, erős karok, finom arcvonás, igéző szemek.. 
-Hallod amit mondok?- zökkentett ki ámultságomból. 
-Átvérzett a kötésed. -próbáltam meg leplezni, hogy semmit sem hallottam. 
-Hogy? 
-A kötésed..átvérzett. -mutattam, a vérrel borított gézre. -Nem érdekes. -mondta -majd bekötözöm. Látván, hogy nem fest valami jól, erőt vettem és közelebb léptem hozzá, majd leültem az ágyra. Mondjuk érdekes, hogy alig áll a lábán, de az könnyedén nekinyom a falnak, egy tőrrel a kezében! Férfiak.. 
-Segítek! 
-Nincs rá szükségem!-jelentette ki. 
-Ha nem kötözöm újra, elfog fertőződni és akkor feladhatod a terved, hogy a frászt hozd rám azzal az izével. -böktem a vasdarabra. Szája gyengéd mosolyra húzódott, de arca jól rejtegette. -Engedd, hogy segítsek! Arca izmai elernyedtek, s némám bólintott. Óvatos mozdulatokkal felhúztam a pólóját. Ezzel együtt látni véltem, izmos felsőtestét, de egyben a gennyedző sebet is. Lepiszkáltam róla a kötés, majd az ágy szélére tettem. 
-Merre találom a fertőtlenítő szert?

-Van esetleg morfiumod is?- néztem fel a borostyán színben pompázó íriszeibe. 
-Az éjjeliszekrényben biztos találsz. -válaszolt. Hát nem ártana! Végül is ez egy gyengélkedő! Az éjjeli szekrényhez léptem, leguggoltam, majd kitártam. Két egymás alatti polcon kutattam, kezemmel végigmértem mindent. Bele is akadtam a fertőtlenítőszerbe és meglepetésemre, morfium is volt. Kihelyeztem a szekrény tetejére, majd visszatértem a polcokhoz, némi gézt keresve. Amint kutattam a kezemmel, éreztem, hogy az alsó polc tetejéhez, egy papírdarab volt hozzáragasztva. Kíváncsi természet lévén, azonnal kivettem volna a papírt, de mivel tudtam, hogy a mellettem két centire ülő férfi engem vizslat, nem próbálkoztam vele. Kár.. 
-Meg is van!- emeltem fel a hangom, majd az orvosi szerekkel a kezembe visszaültem az ágyra. Gondosan kibontottam a fertőtlenítőszert és a gézre öntöttem, hogy megszívja magát. 
-Ez valószínűleg fájni fog!
-Hozzászoktam már a fájdalomhoz. Egy pillanatra felnéztem a hang tulajdonosára, majd a gézt a sebre helyeztem. Hangos szisszenés volt a válasz rá. Előre szóltam! 
-Igyekszem óvatosan és gyorsan csinálni!- nyugtattam meg, bár erre nem volt semmi szükség. 
A szisszenésem kívül, olyan nyugodtan tűrte, mintha már vagy kétezerszer átesett volna rajta. 
-Kész is!- a morfiumra pillantottam.
-Szerintem jobb lenne, ha ezt te magad csinálnád. Semmi válasz nélkül elvette az injekciós tűt, és kimérte az üvegcséből a megfelelő mennyiséget. Felemelte a tűt és teljes erőből telenyomta a vénájába. Tátott szájjal figyeltem. 
-Mi az?- kérdezte meglepődötten. 
-Semmi! -ráztam meg a fejem -Én csak.. semmi tényleg!. 
-Értem. Lepillantottam és a maradék gézzel bekötöztem a sebet. 
-Így!-simítgattam. 
-Köszönöm, de most már tényleg el kell tűnnöd innen, mert az én fejemre hozod a bajt! 
-Ne aggódj, nem rontom itt a levegődet!-grimaszoltam. 
Felálltam az ágyról és kifelé lépkedtem, majd megtorpantam nem sokkal előtte. 
-A nevedet azért megtudhatnám? 
-Ethan.
-Milyen Ethan?-Ethan a "rádhozomafrászt"? -kérdeztemn kíváncsian. Arcizma megfeszült, de aztán hamar el is ernyedt. Könnyed mosollyal nyugtázott mindent. Bele ment a játékba! 
-Nem. -Ethan Nightmare. -felelte, majd nagy nehezen felállt az ágyról. 
-Nos, Ethan, ha lehet ne rohangálj egyedül félholtan az erdőben, mert legközelebb nem fogok arra járni!
-fordultam meg, majd színpadiasan távoztam. Hiába voltam háttal neki, éreztem mosolyát a bőrömön. Kiléptem a folyosóra, majd csendben lépkedtem arra felé, ahonnan jöttem. A némaságban egyszerre, csak megszólalt az óra kattogó hangja, amely olyan volt, mint édes álom közben az ébresztő. Hármat kongott, mire annyira megijedtem, hogy majd kiugrottam a bőrömből. Francba! Olyan gyorsan fordultam meg a tengelyem körül, mint egy ringlispír. Felemeltem a fejem, egészem a hatalmas és egyben ósdi óra felé. Pontosan hét órát ütött. Oh ne! Ha elkések a vacsoráról, Francis megöl! Kapkodtam a lában, és saját meglepődöttségére, nem sokkal később már a nappaliban is voltam. A lépcsőhöz siettem és úgy tettem, mintha akkor érkeztem volna le. Éppen jókor, ugyanis pár pillanattal később, Francis-t fedeztem fel, magam előtt.
-Kisasszony, maga merre járt? -Pontban hétkor van vacsora! Úristen! Mintha a második anyám lenne! 
-Sajnálom. -szóltam.-Kicsit elaludtam. 
-Nem gond, de ha kérhetem, legközelebb pontos legyen! -Most pedig jöjjön, a szülei már várják. Francis intett, hogy menjek utána. Elvezetett a lépcső mögé, ahol egy hatalmas ajtó nyílt. 
-Kérem! -hajolt meg Francis, miután kinyitotta az ajtót. 
Nem tudtam eldönteni, hogy csak a szemem káprázik vagy tényleg ennyiféle csillogás volt-e az étkezőben. Hosszúkás alakú volt a terem, mondhatni  téglalap. A bal oldalon olaj festmények teljes sokasága, mindegyiken egy-egy arckép. Valószínűleg a kastély előző grófjai. A jobb oldalon hatalmas ablakok, hosszú bíbor függönyökkel, amik gondosan be voltak húzva. A terem közepén, szintén hosszú asztal volt, rendre megterítve. A terem közepén pedig egy üvegből készült, gyertyákkal teli csillár lógott. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit nézzek. Körbe-körbe nézelődtem, míg végül megpillantottam szüleimet, amint lelkesen falatoznak. 
-Öhm, Francis?-súgtam oda az említettnek. 
-Igen, kisasszony? 
-Ha csak mi eszünk, miért van megterítve, vagy hatvan embernek? 
-Pusztán egy régi szokás miatt.-felelte. -A skótok hisznek a túlvilági létben. -Ilyenkor, együtt étkeznek az elhunyt, rokonaikkal, szerelmükkel.
Aranyos.. 
-Így már értem, köszönöm! 
-Kérem!-szólt, majd távozott. 
Ott álltam az ajtóban, de valahogy nem volt kedvem, hogy belépjek rajta. Sajnos azonban észrevettek.. 
-Katerina! -Gyere, egyél! -szólt anya, olyan hangerővel, hogy szerintem még a szomszédos országban is hallották. Nem szóltam, csak odasétáltam az asztalhoz és leültem anya mellé, szemben apával. Az ételre néztem, amiről akárhogy is próbáltam nem tudtam megállapítani, hogy mi az. 
-Kóstold meg, nagyon finom!-biztatott apa. 
-Most inkább nem. 
-Kérdeznék valamit. 
-Mondd, csak, drágám. -szólt apa. 
-Teljesen őszintén és félreértetlenül, meddig kell még itt maradunk? -Nem tudom, de nem mostanában látod Angliát, az biztos -felelte apa közömbösen. 
-Ennyi?-kerekedett ki a szemem. -"Nem mostanában látod Angliát"? 
-Mit kéne még mondanom? 
-Nem tetszik a hely, kicsim?- szólt közbe anya. 
-Nem anya, egyáltalán nem tetszik!-pattantam fel a székből.
-Vissza akarom kapni a régi házunkat, Jackson-t! -Normális emberekkel akarok találkozni, nem pedig idióta, régies, hülye szokásokkal rendelkező skótokkal! 
-Katherine, most már elég legyen!- állt fel az asztaltól apa. 
-Szégyent hozol a fejemre a folyamatos hűvös, modortalan viselkedéseddel! -Mit fognak rólunk képzelni? -Addig maradunk itt, ameddig én jónak látom! -És van egy hírem: Te is itt maradsz, úgyhogy szerintem legyél alkalmazkodó, mert minimum ezt a nyarat biztosan itt töltjük! 
Teljesen lemerevedtem. Soha egyszer sem beszélt még ilyen hangerővel velem. Mindig én kiabáltam, ő pedig némán hallgatott.
Lehet, hogy megváltozott? Lehet, hogy nem számít már neki a család? Kétségbeesetten pillantottam anyámra, de ő lehajtotta a fejét. Egyértelműen félt szembeszállni apámmal. Csendben felálltam az asztaltól és elindultam kifelé. Az ajtóban megálltan és búsan szóltam vissza. 
-Csak..-csuklott el a hangom- vissza akarom a régi életemet. Otthagyva csapot-papot, kirohantam az életkőből és nem érdekelt, anyám "Katherinenéze" a hátam mögött. Felfutottam a lépcsőn, egészen a szobámig, majd beléptem és hagytam, hogy az ajtó becsapódjon. Behunytam a szemem, próbáltam lenyugodni..  
                                                  ***

A máskor hűvösebb szobát, kellemes meleg árasztotta el. 

A kandalló tüze szaporán lobogott, ontva magából a meleget. Érdekesnek találtam, így megnéztem közelebbről, de az érzelmek még mindig túlságosan tomboltak bennem. Meglepődtem és egyben legyőzöttnek is éreztem magam. De ez így tarthat örökre. Senkinek nincs kedve napokig egy szobában búslakodni! 

-Le kell vezetnem az energiáimat. -suttogtam. 

De hogyan? Ebben a szarságban nem lehet semmit csinálni! Fel, s alá járkáltam, majd eszembe jutott, hogy hova szerettem volna menni, mielőtt meglestem volna Ethan-t. A Torony! Hát persze! Akár egy macska, néma csendben lopóztam ki a folyosóra, majd a végében lévő kis ajtóhoz. Óvatosan kinyitottam, de hangosan csikorgott. Ez nem lehet! Mielőtt valaki megláthatott volna, becsuktam és elinduktam a fel a csigalépcsőn. Nem sokára fel is értem. Egy újabb hosszú folyosóval találtam magam szembe.Ugyanolyan volt, mint ahol a szobám van, csak ez elhagyatott volt, mindenfelé szakadt függönyök, papírdarabok, törött asztalok, székek. És csak úgy mellékesen hideg volt. Borzasztóan hideg. A figyelmemet egy, nem messze tőlem lévő mahagóni ajtó vonta el. Nem haboztam, közelebb mentem, és lenyomtam a kilincset. Azonban hiába dőltem az ajtónak, az meg sem mozdult. Csodálatos.. Hátrébb léptem pár lépést, és már már lendületből akartam nekimenni, amikor egy erős kéz a falnak nyomott, és kés villant a torkomhoz. 

-Ne sikíts!..